"Először, első szerelem, milyen érzés is ez? Akkor kezdődött mikor hallottam „szeretlek” az első alkalommal"(Robin Beck: First Time)
Milyen érzések is kavarogtak benne a diagnózistól számított néhány napon belül? Őszintén megmondva fogalmam sincs. Volt egy kis düh, egy kis csalódás, viszont öröm is hiszen végre újra láthattam Hirona - t, aki felajánlotta, hogy amíg nem kell a kórházba költözzek, lakhatok nála is. Anyám, akivel azóta viszonylag helyreállt a viszonyom félve egyezett bele, de elvégre már nem vagyok gyerek és néha muszáj önálló döntést hozzak.
- Ryohei, kész a reggeli! - kiabált be a szobába, ahol aludtam, megzavarva ezzel a csendes pihenőmet.
- Megyek már! - dörzsöltem meg a szememet, majd miután kikászálódtam az ágyból, egyenesen a konyhába mentem. Hirona lakása nem túl nagy, sőt mondhatni kicsi, de engem ez egyáltalán nem zavart, mert nagyon otthonos és csak ketten lakunk itt.
- Remélem szereted a francia pirítóst, mert jelenleg csak azzal tudok szolgálni!
- Persze, ne aggódj nem vagyok válogatós. Egyébként köszi, hogy befogadtál, nem is tudom mihez kezdtem volna nélküled.
- Ugyan már, ahol a szükség, ott a segítség nem? Meg aztán elég rég nem láttuk egymást, így majd egy kicsit nosztalgiázhatunk együtt!
- Ne aggódj, már nem foglak sokáig zavarni. Tudod Daiki mesélt nekem egy speciális otthonról, ahol hozzám hasonló rákbeteg illetve életveszélyes betegségben szenvedő fiatalok laknak és ráadásul még egy kísérő is bent lakhat velem!
- Biztos, hogy ezt szeretnéd Ryohei? Tudod, hogy itt nyugodtan lakhataz, ameddig csak szeretnél.
- Igen, de ez közelebb van a kórházhoz, szóval nem kellene olyan nagy távot megtennem.
- Hát, akkor nincs mit tenni. Becsomagolom a holminkat és indulhatunk megnézni az új otthonunkat!
- Hirona, te meg miről beszélsz?
- Csak nem gondoltad, hogy nélkülem fogsz odamenni ugye?
- Igazából megkértem Daiki - t, hogy lakjon bent velem.
- Igen, de Daiki - nak, ott van az egyetem és a két dolog egyszerre nem megy neki sem.
- Ez igaz, de te most fogsz egyetemre menni!
- Halasztok egy évet, hogy gondoskodhasak rólad, ez volt a mamád feltétele arra, hogy itt lakhass nálam.
- Nem kérhetem tőled, hogy miattam félredobd az álmaidat.
- Ez csak természetes, hiszen barátok vagyunk! - barátok? Azt hiszem én már gyerekkorunk óta nem csak barátként tekintek rá, ezek szerint ő nem érez többet irántam. Miután Hirona összepakolta a dolgainkat, el is indultunk. Először tettünk egy kitérőt, hogy előtte még láthassam a családomat.
- Megjöttem! - léptünk be a házba, ahol legnagyobb meglepetésemre, ott volt az egész család.
- Bátyus, olyan jó, hogy itt vagy! - jött oda hozzám Yuri, én pedig magamhoz öleltem.
- Csak szerettelek volna látni titeket. Tudjátok, mától a kórház közelében lévő otthonban fogok élni, Hirona pedig elkísér majd.
- Ryohei, jól meggondoltad ezt? Ha komolyan gondolod, akkor mi mind támogatunk téged! - most először hallok ilyet az anyámtól és nagyon boldoggá tett.
- Remélem azért meg fogok látogatni engem.
- Ez csak természetes fiam, elvégre egy család vagyunk és egyszer ezen már túljutottunk és most is így lesz!
- Köszönöm apa, örülök, hogy mind kiálltok mellettem. Yuya, megkérhetlek arra, hogy kísérj el minket? Jobb ha egy felnőtt is ott van.
- Persze, elkísérlek titeket, de akkor igyekezzetek! - elköszöntünk mindenkitől, majd Yuya elvitt minket az újdonsült otthonunkhoz. Kívülről eléggé modernnek tűnt. Nagy ablakok, bézsre festett falak és láthatóan elég nagy is volt. Miután bementünk, egy nagy és tágas szoba fogadott minket, ami tele volt emberekkel. Gondolom ez valami közös helyiség lehetett. A sok ember között volt egy fiú, aki nálam pár évvel idősebb volt és elég dühösnek tűnt. Vele volt egy szőke hajú srác is, akit erővel a falnak szorított.
- Nem meg mondtam, hogy ne szórakozz velem? - a hangja betöltötte a termet, viszont senki sem törődött vele. Én jobbnak láttam, ha leállítom, mielőtt még bántaná a másikat.
- Ne haragudj, de nem engednéd őt el? Ha így folytatod, a végén még bántani fogod!
- Neked ahhoz mi közöd? Egyáltalán ki a fene vagy te?
- Én csak most jöttem és keresek valakit, aki megmondaná, hogy lehet beköltözni ide.
- Oh, akkor bocsi, már azt hittem valami betörő vagy! Én Inoo Kei vagyok és agresszív dühkitöréseim vannak.
- Igen, azt észrevettem.
- Nem szokott ez olyan sokáig tartani, általában tíz perc és már el is múlik, igaz Hikaru?
- Igen, de addig is jobb ha azt tesszük amit mond, különben ki tudja mi fog történni! Egyébként én Yaotome Hikaru vagyok és épp új tüdőre várok. Ember én mondom neked, borzasztó estéim vannak! Ha többet akarsz megtudni az itteni életről, kérdezd Yuto - t, ő amolyan vezetőféle és ő az aki, már gyerekkorától kezdve itt lakik! - mutatott Hikaru egy nagyon magas fekete hajú srácra, aki épp a kanapén ült és papírokat nézegetett. Megköszöntem a segítséget és oda is mentünk hozzá.
- Te vagy Yuto?
- Igen én vagyok az. Csak nem egy új lakó vagy? Ha igen, az tök szuper lenne.
- Nos igazából, pont ezért akartam veled beszélni. Az egyik barátom mesélt a helyről és szerettem volna megkérdezni, hogy lakhatok e itt.
- Persze, hogy maradhatsz, de még a nevedet sem mondtad meg, így kicsit nehéz lesz! - nevette el magát.
- Yamada Ryosuke vagyok és csak néhány napja tudtam meg, hogy leukémiám van!
- Az egy nagyon durva betegség! Nekem a szívemmel vannak problémák egész gyerekkorom óta. A helyet az apám építette, a mamám emlékére, aki szintén rákban halt meg!
- Ne haragudj, hogy felhoztam ezt.
- Ugyan már, semmi gond. A rákbetegnek, van egy külön részük az épületben, amit csak ők és a kísérőik használhatnak.
- Miért vannak külön?
- A fertőzések miatt. Ha elkezdik a kezeléseket, fertőzésmentes helyre kell kerülnöd, hogy ne legyen bajod, de ne aggódj a közös helyiség mindenkié, szóval ha nagyon unatkoznál, ide mindig kijöhetsz. Tényleg, ki a kísérőd? - Hirona felé mutatta, mire Yuto szeme kikerekedett.
- Ne mond, hogy a barátnődet hoztad el ide? Nagyon bátor vagy mondhatom!
- Ő nem a barátnőm, csak egy gyerekkori barátom, aki itt lesz velem, hogy ne legyek egyedül.
- Ez nagyon szép tőle. Na jó, akkor adok neked egy nyilatkozatot, ezt vidd el az orvosodnak és írasd vele alá, hogy beleegyezik abba, hogy huzamosabb ideig itt maradj.
- Rendben van Yuto és köszönöm szépen! - Yuto megengedte, hogy a csomagjainkat itt hagyjuk, amíg Hirona meg én elmegyünk Mayami Sensei - hez, hogy aláírassuk vele a nyilatkozatot. Miután megérkeztünk, bekopogtunk az irodájának ajtaján.
- Szabad! - bementünk, majd mindketten biccentettünk egyet a fejünkkel.
- Sasaki Kun, örülök, hogy itt vagy! A kezelés miatt jöttél igazam van?
- Többek között igen, de szeretnék még kérni magától valamit.
- Mond csak nyugodtan!
- Aláírná ezt a beleegyező nyilatkozatot? - toltam elé a papírt.
- Nahát, szóval te is ott szeretnél élni? Az öcsém is ott él, már elég hosszú ideje. Szerintem találkoztál is vele, egyidősek vagytok!
- Nem hiszem, Sensei!
- Ez furcsa, pedig a házba való költözést ő intézi!
- Maga Yuto nővére? - nagyon meglepődtem azon, hogy az orvosom Yuto testvére.
- Igen én vagyok az. Az apánk készítette ezt a helyet, mert azt akarta, hogy Yuto kényelemben és vidámságban élhessen távol a kórháztól. Persze ettől függetlenül ott is vannak orvosok, akik figyelnek az ott élőkre, én is hetente többször megyek oda, hogy megnézhessem, hogy vannak a betegek. Sasaki Kun, meg kell kérdezzem, hogy biztos vagy a döntésedben? Ha azt a gelyet választod, az ugyanolyan, mintha itt lennél a kórházban, vagyis csak akkor hagyhatod el a helyet, ha abba én is beleegyezek. Fontos, hogy a kezelésed alatt semmilyen fertőzést ne szedj össze!
- Tisztában vagyok ezzel Sensei, ne aggódjon biztos vagyok a döntésemben. Egyébként a kórházban nem maradhat bent velem senki sem éjszakára, viszont a házba beköltözhet velem valaki.
- Ez azt a célt szolgálja, hogy a betegek otthonosabban érezzék magukat. Annyit szeretnék még tudni, hogy ki költözik be veled?
- A barátom Hirona!
- Hirona Chan, adok neked egy mobilt, amin csak az én számom van rajta, ha bármi történne Sasaki Kun - nal úgy, hogy én nem vagyok ott, kérlek azonnal hívj fel engem! - Hirona bólintott egyet, majd eltette a telefont. - Még valami. Sasaki kun, kérlek töltsd ki ezt a nyilatkozatot, a kezeléssel kapcsolatban.
- Na és, hol és mikor fogom kapni a kezeléseket?
- Az első néhány kezelés még itt lesz a kórházban. Ha már elkezdődnek a mellékhatások, már nem kell idejönnöd, csak ha már találtunk neked donort a csontvelő átültetéshez! Az első kezelést, már holnap meg fogod kapni.
- Rendben van! - miután mindketten aláírtuk a papírt, Hirona - val együtt távoztunk a kórházból. - Szerinted, hogy fogok majd kinézni, ha már nem lesz hajam, le leszek fogyva és egy lpést se fogok tudni önállóan megtenni?
- Miért foglalkozol most ezzel? Egyébként meg ugyanolyan leszel, legalábbis az én szememben mindenképp.
- Igen, de attól nem leszek túl vonzó másoknak!
- Miért akarsz másoknak tetszeni? Nem az a lényeg, hogy te elfogadd magadnak olyannak, amilyen vagy?
- Annyira szeretem, mikor ilyen bölcs vagy! - húztam el a számat, majd karon fogtam őt.
- Hé, most mit csinálsz?
- Elviszlek téged a kedvenc helyemre! - rámosolyogtam, majd egyenesen a parkba mentünk, ahhoz a cseresznye fához, amit az apánk ültetett Yuri betegségének idején.
- Hé, ez az a fa, amit még az apukád ültetett nem?
- Igen, tényleg ez az! Csak szerettelek volna elhozni ide, mert valami fontosat akarok mondani neked!
- Micsodát?
- Nem akarok rámenős lenni, de te még nem gondoltál bele abba, hogy mi lenne, ha mi ketten együtt járnánk?
- Járás? Hiszen mi barátok vagyunk Ryohei, ezzel ne viccelődj!
- Én tényleg komolyan mondom! Mindig tetszettél nekem, de ez most teljesen más ennél! Igaz beismerem, hogy volt már barátnőm, nem is egy, de valahogy mindegyikből hiányzott az, ami benned meg volt!
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy...
- Pontosan azt. Hirona, én szerelmes vagyok beléd! - láttam, hogy totál össze van zavarodva, végtére is most először beszéltem vele így.
- Gőzöm sincs, hogy mit mondjak most. Nem gondoltam volna, hogy ilyen dologgal jössz nekem, de azt hiszem kicsit elsieted a dolgokat!
- Szerinted a szerelmet el lehet sietni? - odafordultam hozzá és egy puszit nyomtam a homlokára, majd nekidöntöttem az enyémet.
- Amit csinálsz, az tényleg őrültség és én még nem is mondtam el, hogy mit érzek!
- Nem is kell. Elég ha belenézek a szemedbe és látom, hogy jól esett az amit mondtam neked.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiismerhetetlen lennék. Viszont nekem ehhez idő kell még! Nem akarok semmit sem elsietni, szóval mi lenne, ha egyelőre csak elmennénk valamikor randizni és majd az egész kialakul valahogy.
- Ha tényleg ezt akarod, akkor legyen így. De figyelmeztetlek, hogy nem fogom ahogyan, hogy túl sokáig húzd ezt az egészet.
- Már megint kezded? Esküszöm, egyedül fogsz beköltözni abba a házba! - láttam, hogy bár most egy kicsit mérges rám, a szemei mégis mosolyogtak és nekem épp elég volt ez is. Talán igaza van abban, hogy elsiettem ezt a vallomást, de kicsit behúzom a féket, hogy elég időt adjak neki, míg rájön, mit is érez valójában.
- Ryohei, kész a reggeli! - kiabált be a szobába, ahol aludtam, megzavarva ezzel a csendes pihenőmet.
- Megyek már! - dörzsöltem meg a szememet, majd miután kikászálódtam az ágyból, egyenesen a konyhába mentem. Hirona lakása nem túl nagy, sőt mondhatni kicsi, de engem ez egyáltalán nem zavart, mert nagyon otthonos és csak ketten lakunk itt.
- Remélem szereted a francia pirítóst, mert jelenleg csak azzal tudok szolgálni!
- Persze, ne aggódj nem vagyok válogatós. Egyébként köszi, hogy befogadtál, nem is tudom mihez kezdtem volna nélküled.
- Ugyan már, ahol a szükség, ott a segítség nem? Meg aztán elég rég nem láttuk egymást, így majd egy kicsit nosztalgiázhatunk együtt!
- Ne aggódj, már nem foglak sokáig zavarni. Tudod Daiki mesélt nekem egy speciális otthonról, ahol hozzám hasonló rákbeteg illetve életveszélyes betegségben szenvedő fiatalok laknak és ráadásul még egy kísérő is bent lakhat velem!
- Biztos, hogy ezt szeretnéd Ryohei? Tudod, hogy itt nyugodtan lakhataz, ameddig csak szeretnél.
- Igen, de ez közelebb van a kórházhoz, szóval nem kellene olyan nagy távot megtennem.
- Hát, akkor nincs mit tenni. Becsomagolom a holminkat és indulhatunk megnézni az új otthonunkat!
- Hirona, te meg miről beszélsz?
- Csak nem gondoltad, hogy nélkülem fogsz odamenni ugye?
- Igazából megkértem Daiki - t, hogy lakjon bent velem.
- Igen, de Daiki - nak, ott van az egyetem és a két dolog egyszerre nem megy neki sem.
- Ez igaz, de te most fogsz egyetemre menni!
- Halasztok egy évet, hogy gondoskodhasak rólad, ez volt a mamád feltétele arra, hogy itt lakhass nálam.
- Nem kérhetem tőled, hogy miattam félredobd az álmaidat.
- Ez csak természetes, hiszen barátok vagyunk! - barátok? Azt hiszem én már gyerekkorunk óta nem csak barátként tekintek rá, ezek szerint ő nem érez többet irántam. Miután Hirona összepakolta a dolgainkat, el is indultunk. Először tettünk egy kitérőt, hogy előtte még láthassam a családomat.
- Megjöttem! - léptünk be a házba, ahol legnagyobb meglepetésemre, ott volt az egész család.
- Bátyus, olyan jó, hogy itt vagy! - jött oda hozzám Yuri, én pedig magamhoz öleltem.
- Csak szerettelek volna látni titeket. Tudjátok, mától a kórház közelében lévő otthonban fogok élni, Hirona pedig elkísér majd.
- Ryohei, jól meggondoltad ezt? Ha komolyan gondolod, akkor mi mind támogatunk téged! - most először hallok ilyet az anyámtól és nagyon boldoggá tett.
- Remélem azért meg fogok látogatni engem.
- Ez csak természetes fiam, elvégre egy család vagyunk és egyszer ezen már túljutottunk és most is így lesz!
- Köszönöm apa, örülök, hogy mind kiálltok mellettem. Yuya, megkérhetlek arra, hogy kísérj el minket? Jobb ha egy felnőtt is ott van.
- Persze, elkísérlek titeket, de akkor igyekezzetek! - elköszöntünk mindenkitől, majd Yuya elvitt minket az újdonsült otthonunkhoz. Kívülről eléggé modernnek tűnt. Nagy ablakok, bézsre festett falak és láthatóan elég nagy is volt. Miután bementünk, egy nagy és tágas szoba fogadott minket, ami tele volt emberekkel. Gondolom ez valami közös helyiség lehetett. A sok ember között volt egy fiú, aki nálam pár évvel idősebb volt és elég dühösnek tűnt. Vele volt egy szőke hajú srác is, akit erővel a falnak szorított.
- Nem meg mondtam, hogy ne szórakozz velem? - a hangja betöltötte a termet, viszont senki sem törődött vele. Én jobbnak láttam, ha leállítom, mielőtt még bántaná a másikat.
- Ne haragudj, de nem engednéd őt el? Ha így folytatod, a végén még bántani fogod!
- Neked ahhoz mi közöd? Egyáltalán ki a fene vagy te?
- Én csak most jöttem és keresek valakit, aki megmondaná, hogy lehet beköltözni ide.
- Oh, akkor bocsi, már azt hittem valami betörő vagy! Én Inoo Kei vagyok és agresszív dühkitöréseim vannak.
- Igen, azt észrevettem.
- Nem szokott ez olyan sokáig tartani, általában tíz perc és már el is múlik, igaz Hikaru?
- Igen, de addig is jobb ha azt tesszük amit mond, különben ki tudja mi fog történni! Egyébként én Yaotome Hikaru vagyok és épp új tüdőre várok. Ember én mondom neked, borzasztó estéim vannak! Ha többet akarsz megtudni az itteni életről, kérdezd Yuto - t, ő amolyan vezetőféle és ő az aki, már gyerekkorától kezdve itt lakik! - mutatott Hikaru egy nagyon magas fekete hajú srácra, aki épp a kanapén ült és papírokat nézegetett. Megköszöntem a segítséget és oda is mentünk hozzá.
- Te vagy Yuto?
- Igen én vagyok az. Csak nem egy új lakó vagy? Ha igen, az tök szuper lenne.
- Nos igazából, pont ezért akartam veled beszélni. Az egyik barátom mesélt a helyről és szerettem volna megkérdezni, hogy lakhatok e itt.
- Persze, hogy maradhatsz, de még a nevedet sem mondtad meg, így kicsit nehéz lesz! - nevette el magát.
- Yamada Ryosuke vagyok és csak néhány napja tudtam meg, hogy leukémiám van!
- Az egy nagyon durva betegség! Nekem a szívemmel vannak problémák egész gyerekkorom óta. A helyet az apám építette, a mamám emlékére, aki szintén rákban halt meg!
- Ne haragudj, hogy felhoztam ezt.
- Ugyan már, semmi gond. A rákbetegnek, van egy külön részük az épületben, amit csak ők és a kísérőik használhatnak.
- Miért vannak külön?
- A fertőzések miatt. Ha elkezdik a kezeléseket, fertőzésmentes helyre kell kerülnöd, hogy ne legyen bajod, de ne aggódj a közös helyiség mindenkié, szóval ha nagyon unatkoznál, ide mindig kijöhetsz. Tényleg, ki a kísérőd? - Hirona felé mutatta, mire Yuto szeme kikerekedett.
- Ne mond, hogy a barátnődet hoztad el ide? Nagyon bátor vagy mondhatom!
- Ő nem a barátnőm, csak egy gyerekkori barátom, aki itt lesz velem, hogy ne legyek egyedül.
- Ez nagyon szép tőle. Na jó, akkor adok neked egy nyilatkozatot, ezt vidd el az orvosodnak és írasd vele alá, hogy beleegyezik abba, hogy huzamosabb ideig itt maradj.
- Rendben van Yuto és köszönöm szépen! - Yuto megengedte, hogy a csomagjainkat itt hagyjuk, amíg Hirona meg én elmegyünk Mayami Sensei - hez, hogy aláírassuk vele a nyilatkozatot. Miután megérkeztünk, bekopogtunk az irodájának ajtaján.
- Szabad! - bementünk, majd mindketten biccentettünk egyet a fejünkkel.
- Sasaki Kun, örülök, hogy itt vagy! A kezelés miatt jöttél igazam van?
- Többek között igen, de szeretnék még kérni magától valamit.
- Mond csak nyugodtan!
- Aláírná ezt a beleegyező nyilatkozatot? - toltam elé a papírt.
- Nahát, szóval te is ott szeretnél élni? Az öcsém is ott él, már elég hosszú ideje. Szerintem találkoztál is vele, egyidősek vagytok!
- Nem hiszem, Sensei!
- Ez furcsa, pedig a házba való költözést ő intézi!
- Maga Yuto nővére? - nagyon meglepődtem azon, hogy az orvosom Yuto testvére.
- Igen én vagyok az. Az apánk készítette ezt a helyet, mert azt akarta, hogy Yuto kényelemben és vidámságban élhessen távol a kórháztól. Persze ettől függetlenül ott is vannak orvosok, akik figyelnek az ott élőkre, én is hetente többször megyek oda, hogy megnézhessem, hogy vannak a betegek. Sasaki Kun, meg kell kérdezzem, hogy biztos vagy a döntésedben? Ha azt a gelyet választod, az ugyanolyan, mintha itt lennél a kórházban, vagyis csak akkor hagyhatod el a helyet, ha abba én is beleegyezek. Fontos, hogy a kezelésed alatt semmilyen fertőzést ne szedj össze!
- Tisztában vagyok ezzel Sensei, ne aggódjon biztos vagyok a döntésemben. Egyébként a kórházban nem maradhat bent velem senki sem éjszakára, viszont a házba beköltözhet velem valaki.
- Ez azt a célt szolgálja, hogy a betegek otthonosabban érezzék magukat. Annyit szeretnék még tudni, hogy ki költözik be veled?
- A barátom Hirona!
- Hirona Chan, adok neked egy mobilt, amin csak az én számom van rajta, ha bármi történne Sasaki Kun - nal úgy, hogy én nem vagyok ott, kérlek azonnal hívj fel engem! - Hirona bólintott egyet, majd eltette a telefont. - Még valami. Sasaki kun, kérlek töltsd ki ezt a nyilatkozatot, a kezeléssel kapcsolatban.
- Na és, hol és mikor fogom kapni a kezeléseket?
- Az első néhány kezelés még itt lesz a kórházban. Ha már elkezdődnek a mellékhatások, már nem kell idejönnöd, csak ha már találtunk neked donort a csontvelő átültetéshez! Az első kezelést, már holnap meg fogod kapni.
- Rendben van! - miután mindketten aláírtuk a papírt, Hirona - val együtt távoztunk a kórházból. - Szerinted, hogy fogok majd kinézni, ha már nem lesz hajam, le leszek fogyva és egy lpést se fogok tudni önállóan megtenni?
- Miért foglalkozol most ezzel? Egyébként meg ugyanolyan leszel, legalábbis az én szememben mindenképp.
- Igen, de attól nem leszek túl vonzó másoknak!
- Miért akarsz másoknak tetszeni? Nem az a lényeg, hogy te elfogadd magadnak olyannak, amilyen vagy?
- Annyira szeretem, mikor ilyen bölcs vagy! - húztam el a számat, majd karon fogtam őt.
- Hé, most mit csinálsz?
- Elviszlek téged a kedvenc helyemre! - rámosolyogtam, majd egyenesen a parkba mentünk, ahhoz a cseresznye fához, amit az apánk ültetett Yuri betegségének idején.
- Hé, ez az a fa, amit még az apukád ültetett nem?
- Igen, tényleg ez az! Csak szerettelek volna elhozni ide, mert valami fontosat akarok mondani neked!
- Micsodát?
- Nem akarok rámenős lenni, de te még nem gondoltál bele abba, hogy mi lenne, ha mi ketten együtt járnánk?
- Járás? Hiszen mi barátok vagyunk Ryohei, ezzel ne viccelődj!
- Én tényleg komolyan mondom! Mindig tetszettél nekem, de ez most teljesen más ennél! Igaz beismerem, hogy volt már barátnőm, nem is egy, de valahogy mindegyikből hiányzott az, ami benned meg volt!
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy...
- Pontosan azt. Hirona, én szerelmes vagyok beléd! - láttam, hogy totál össze van zavarodva, végtére is most először beszéltem vele így.
- Gőzöm sincs, hogy mit mondjak most. Nem gondoltam volna, hogy ilyen dologgal jössz nekem, de azt hiszem kicsit elsieted a dolgokat!
- Amit csinálsz, az tényleg őrültség és én még nem is mondtam el, hogy mit érzek!
- Nem is kell. Elég ha belenézek a szemedbe és látom, hogy jól esett az amit mondtam neked.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiismerhetetlen lennék. Viszont nekem ehhez idő kell még! Nem akarok semmit sem elsietni, szóval mi lenne, ha egyelőre csak elmennénk valamikor randizni és majd az egész kialakul valahogy.
- Ha tényleg ezt akarod, akkor legyen így. De figyelmeztetlek, hogy nem fogom ahogyan, hogy túl sokáig húzd ezt az egészet.
- Már megint kezded? Esküszöm, egyedül fogsz beköltözni abba a házba! - láttam, hogy bár most egy kicsit mérges rám, a szemei mégis mosolyogtak és nekem épp elég volt ez is. Talán igaza van abban, hogy elsiettem ezt a vallomást, de kicsit behúzom a féket, hogy elég időt adjak neki, míg rájön, mit is érez valójában.
