4.rész

" Ígérd meg, hogy soha nem fogsz sírni miattam"

Ma volt az első kezelésem időpontja és nem mondhatom, hogy nem voltam beparázva. Szerencsére, Hirona meg én már kibékültünk, így egyelőre, minden rendben volt.

- Ryohei, ébredj, lassan indulnunk kell! - hallottam meg Hirona hangját, mire kinyitottam a szememet. Kana-chan, még nagyban aludt mellettem, nekem pedig nem volt szívem felébreszteni.

- Hirona, nagyon félek! Mi lesz, ha a kezelés nem fog használni és tényleg meghalok?

- Erre ne is gondolj Ryohei! Meglásd, nem lesz semmi baj! Csináltam neked egy kis rizst reggelire, hogy ne éh gyomorral menj. - Odaadta nekem a kis tálka rizst, amit jóízűen megettem. Nagyon finom volt, de szerettem volna kicsit húzni az agyát.

- Legközelebb majd megmutatom, hogy kell jól megfőzni! - láttam, hogy elkeseredik, mire elnevettem magam.

- Bocsi, de nem hagyhattam ki. Nagyon finom lett, ne aggódj.

- Úgy tűnik, a humorérzéked, nem veszett el! - húzta fel az orrát, mire magamhoz húztam és belepusziltam a nyakába. 

- Mondták már, hogy sokkal aranyosabb vagy így mérgesen? Na, ne legyél már ilyen! - erre elmosolyodott és nyomott egy puszit a számra. Miután felöltöztem és elköszöntem mindenkitől, Hirona-val együtt, elindultunk a kórházba. A nekem előkészített szobát, már tegnap megnézhettem. Egy tágas szoba, nagy erkéllyel. Legalább gondoltak arra, hogy fiatal vagyok és szükségem van a nagy térre. Miután megérkeztünk, be is mentem a szobámba.

- Sasaki-kun, köszönöm, hogy eljöttél! Mielőtt elkezdenénk a kezelést, szeretném, ha néhány dologgal tisztában lennél. Két naponta kapod majd a kemoterápiát, illetve sugárkezelést is fogunk alkalmazni, hogy biztosan ne legyenek áttéteid. Tisztában van a mellékhatásokkal, vagy esetleg elmondjam azt is?

- Tisztában vagyok velük, az öcsém miatt! Izomfájdalom, hajhullás, étvágytalanság és hányás és sokszor öntudatvesztés. Doktornő, nem kezdhetnénk el végre? Sajnálom, de valahányszor kórházban vagyok, eszembe jut, hogy az öcsém is egy ilyen ágyban feküdt ugyanezeket a gyógyszereket kapta, mint most én és ő is ugyanúgy érezhette magát, mint én. Biztos nagyon félt, ugyanakkor bizakodott is, hogy minden rendben lesz.
- Ne aggódj Sasaki-kun, a kezelés nem okoz majd fájdalmat, azok csak a mellék hatások! - a nővérek bekötötték az infúziót, arra rácsatolták, a tasakot, amiben az átlátszó folyadék volt. - Most magatokra hagylak titeket, ha lecsöpög az infúzió, visszajövök! - a doktornő kisétált, Hirona pedig, odajött mellém.
- Ryohei, nem akarsz aludni?
- Most nem vagyok fáradt! Inkább mesélj nekem!
- Miről meséljek?
- Arról az idiótáról, aki össze merte törni a barátnőm szívét! Mond, milyen ember volt?
- A focicsapat kapitánya volt, ezen kívül nagyon népszerű is. Mondhatni, olyan volt, mint te, legalábbis ezt próbálta elhitetni velem! Azt mondta nekem, hogy számára én vagyok a legfontosabb, mégis igyekezett mások előtt csak bántani engem! - most először, láttam őt sírni. Még akkor is tartotta magát, mikor el kellett költözniük. Csak kerüljön egyszer a kezem közé az a barom, még a szuszt is kiverem belőle. Felemeltem Hirona állát, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Jól figyelj ide! Egy idióta sem érdemli meg a könnyeidet, még én sem! Hirona, ígérj meg nekem valamit! Amíg velem vagy, soha egyszer se sírj miattam! Végre találtam valamit, amiért harcolhatok! Miattad fogok harcolni a betegséggel, mert veled akarok megélni, minden egyes percet az életben! - láttam, hogy potyognak a könnyei, mégis mosolyog. Mindig ilyennek akarom látni, a mosolya nekem a legjobb gyógyszer a betegségre. - Hajtsd ide a fejedet! - Hirona a vállamra döntötte a fejét, a kezeinket pedig összekulcsoltam. Ha most kellett volna meghaljak, örömmel tettem volna meg. Lassan elnyomott az álom.
- Sasaki-kun, kérlek ébredj fel! - hallottam meg Mayumi-sensei hangját, mire kinyitottam a szemem. Láttam, hogy Hirona már nincs ott mellettem és ez nagyon nem tetszett.
- Hol van Hirona?
- Felhívja a bátyádat, hogy jöjjön értetek! Az infúziót már kivettük, szóval haza is mehetsz!
- Nem is éreztem semmit.
- Persze, hisz nagyon mélyen aludtál. Ne feledd, hogy két nap múlva ugyanitt várlak, továbbá akkor lesz az első sugárkezelés is!
- Megértettem! - nyöszörögtem és leszálltam az ágyról.
- Megjöttem a betegért! - jelent meg Yuya, Hirona-val együtt. Kicsit megnyugodtam, hogy nem lépett le azok után, ami történt.
- Yuya, siessünk vissza, már nagyon éhes vagyok! - erre felkapott a hátára. Na, jó ezt totál nem vártam tőle.
- Most meg mi a fenét csinálsz?
- Nem egyértelmű? Ez a kedves hölgy azt mondta, sokat kell pihenned! - erre kezet csókolt a doktornőnek, aki ettől rendesen elpirult.
- Ne flörtölgess az orvosommal! - ütöttem meg a hátát. - Viszlát doktornő! - mindhárman a kocsihoz mentünk, Yuya pedig elvitt minket az otthonba. Próbáltam marasztalni, de mennie kellett dolgozni. Nos, ilyen az én szerencsém.
- Üdv itthon, Ryosuke! - köszöntöttek a fiúk kórusban.
- Ti mindig ezt csináljátok? Hisz csak egy kezelésre mentem.
- Az lehet, de mind éreztetni akartuk, hogy visszavárunk ide. A nővérem szerint segít a gyógyulásban, ha éreztetjük a beteggel, hogy törődünk vele!
- Mi ez a szag? - csapta meg az orromat az égett szag.
- Ah, a takoyaki! - rohant Hikaru és Kei a konyhába.
- Mi a fenét csináltatok? - csaptam a homlokomra, mikor megláttam, hogy egy egész tepsi takoyaki égett oda.
- Épp ebédet csináltunk neked. Meglepetés!
-Tönkretettétek ezt a mennyei ételt...Na jó, majd én csinálok ebédet! Egyébként honnan szereztétek a takoyaki receptjét?
- A szobádból! Volt a táskádon egy receptkönyv és gondoltuk jó lesz felhasználni!
- Remélem, vissza tettétek a helyére, mert az a házi feladatom!
- A szakácskönyv?
- A tanárom azt mondta, hogy addig is míg nem megyek vissza, tanuljam meg a recepteket, hogy el tudjam majd készíteni őket! Na, most ne zavarjatok, különben nem kaptok ebédet! - szerencsére vették a lapot, így nyugodtan neki tudtam látni a currynek.
- Bátyus! - hallottam meg Kana-chan hangját.
- Oh, Kana-chan, örülök, hogy látlak! - erre a kislány odaszaladt hozzám és megölelte a lábamat.
- Már nagyon hiányoztál! Nagyon unatkoztam, amíg nem voltál itt.
- Tudod, én is kaptam olyan gyógyszert, amilyet te is, ezért nem voltam itt.
- Nagyon fájt? Nekem mindig szokott fájni!
- Nem fájt, bár nagyon elfáradtam tőle. Szóval ha megettük az ebédet, elmegyek lefeküdni jó?
- Én is mehetek veled, ugye?
- Persze, hogy jöhetsz, de most már menjünk enni! - miután mindenki asztalhoz ült, hozzá is láttunk az ebédhez. Most is sok dicséretet kaptam az ebéd kapcsán, aminek nagyon örültem. Jól esik, ha megdicsérik a főztömet. Az ebéd befejeztével, Kana-chan meg én elmentünk lepihenni. Láttam, hogy Hirona már alszik, ezért inkább nem keltettem fel.
- Ő a kedvesed? - kérdezte Kana-chan, mikor már az ágyban feküdtünk.
- Nos, valami olyasmi! Inkább azt mondanám, hogy az a lány, akit szeretek!
- Akkor feküdj oda mellé! Én jól leszek itt egyedül is! - nyomtam egy puszit a kislány homlokára és befeküdtem Hirona mellé.
- Mi történt? - motyogta, de a szemeit nem nyitotta ki.
- Kaptál magad mellé egy háló társat! - erre elmosolyodott és hagyta, hogy magam felé fordítsam.
- Ennel örülök, most először alszunk együtt. Neked ez nem baj?
- Ugyan, miért lenne az? Most inkább aludjunk, mert kezdek én is fáradni! - megfogtam Hirona kezét, majd szép lassan engem is elnyomott az álom.

3.rész

"Mindig továbbmegyek az utamon"

Másnap nagyon nem akartam felkelni. Sajnos ma lesz a csontvelő levétel, hogy azt is megvizsgálhassák! Mintha nem tudnák, hogy az is megfertőződött. Kana-chan már nem volt ott, Hirona azt mondta, hogy már kora reggel elkezdték a kezelését, szóval egy darabig nem fogom látni. Igazából sokkal szívesebben lettem volna ott, mint a kórházban.

-  Hirona, szerinted fájni fog?

- Nos, nem tudom, mindenesetre készülj fel mindenre! Ne aggódj, bent leszek majd veled.

- Nem félsz, hogy félmeztelenül kell láss engem? - elnevettem magam, mire Hirona felhúzta az orrát.

- Ez egyáltalán nem vicces! Ryohei, tudod, hogy a barátod vagyok, ezért kötelességem támogatni téged, amikor szükséged van rá!

- Kérlek, ne mond ezt! Tudod, hogy nem vagyok képes a barátomként tekinteni rád. Hirona, talán te nem érzed, de én tényleg szeretlek!

- Ezt már egyszer megbeszéltük és mondtam, hogy nekem még idő kell!

- Mégis mennyi időt akarsz? Könyörgöm, lehet, hogy már csak hónapjaim vannak hátra! Mire eldöntöd mit akarsz, addigra már rég a sírban leszek!

- Hallani akarod az igazat? Én is szeretlek, de nem fogom ugyanazt átélni még egyszer!

- Mégis miről beszélsz?

- A középiskolában megismerkedtem egy fiúval, akibe beleestem és azt mondta, hogy ő is szeret, de aztán kiderült, hogy fűvel-fával megcsalt és összetörte a szívemet. Tudom, hogy te nem ilyen vagy, de ez a helyzet, szinte pontosan ugyanolyan. Meg tudnád nekem ígérni, hogy boldoggá fogsz tenni, ilyen állapotban? Hidd el, ez csak mindkettőnknek rossz lesz!

- Menj el!

- Most meg miről beszélsz?

- Azt mondtam, hogy menj el! Ha nem akarsz tőlem semmit, akkor meg miért vagy itt? Nem kell nekem senki szánalma!

- Te komolyan azt hiszed, hogy szánlak téged? Mi a fene ütött beléd?

- Hiszen azt mondtad, hogy nem akarsz velem lenni, akkor mégis miért vagy mindig a közelemben?

- Ryohei, nyugodj le, nem vagy önmagad! Értem én, hogy félsz, de nem rajtam kellene kitöltened a dühödet! Tudod mit? Elmegyek és majd ha lenyugodtál, hívj fel jó? - letette az ágyamra a ruhámat és otthagyott. Nagyon dühös voltam rá is, de főleg magamra, amiért ilyeneket mondtam neki. Nem is gondoltam bele, milyen érzés ha valaki csak játszadozik veled, miközben egyáltalán nem szeret téged. De igaza volt, ez tényleg nem én vagyok! Azt hiszem tényleg jobb lesz, ha lenyugodok előtte, nehogy megint megbántsam.

- Bátyus mi történt? - jelent meg az ajtóban az öcsém.

- Yuri, te meg mit csinálsz itt?

- Anya kint vár a kocsinál, szóval siess, mert indulnunk kell! Baj van? Nagyon idegesnek tűnsz!

- Nincs semmi baj, csak kicsit félek, de jól vagyok! Mond meg anyának, hogy sietek! - megint egyedül maradtam a két plusz egy ágyas szobában. Bár Kana-chan este mellettem aludt, szóval az egyik ágy szabadon maradt. Kicsit furcsa lesz megszokni, hogy nem egyedül alszok egy szobában. A saját szobámban, minden csupa fiús volt: Focis poszterek a falon, szakácskönyvek halomban, plusz egy jókora francia ágy, hogy kényelmesen tudjak aludni. Ide viszont nem hoztam semmi különöset, csak egy képet, amin a barátaimmal vagyok. Nem úgy készültem, hogy azon a helyen haljak meg. Szeretnék visszamenni a saját szobámba, abba az otthonba, ahol a családom vár engem haza. Tudom, hogy ez most számukra is nehéz időszak, főleg az anyámnak, aki már egyszer keresztülment ezen, mikor Yuri volt beteg és most végig kell néznie, ahogy a másik fiával is ugyanez történik. Miután felöltöztem, kimentem a szobámból.

- Oh, Ryo, kérsz valamit a boltból? Ha esetleg éhes lennél! - jött oda hozzám Yuto.

- Köszönöm, de nem kérek semmit! Most úgysem lesz rá szükségem, de ti egyetek csak nélkülem! - biccentettem egyet a fejemmel és odamentem a kocsinkhoz.

- Mi történt a kocsinkkal? - kérdeztem, miután megláttam, hogy a régi szuper modern terepjárónk helyett, egy nagyobb, de viszonylag régi családi kocsiban ült az apám.

- Eladtuk az autót! Tudod mostanában nem úgy megy az üzlet, ahogy kéne és különben is, most, hogy te beteg lettél muszáj egy kényelmesebb autó, hogy tudj pihenni út közben! - az anyám egy puszit nyomott a homlokomra, nekem pedig még rosszabb lett a kedvem. A szüleimnek Yakisoba üzletük van, ami eddig nagyon jól működött és sok vendég fordult meg nálunk.

- Mit titkoltok előlem? Kérlek anya, mond el! Lehet, hogy már nem élek otthon, de tudnom kell!

- Az a helyzet, hogy be kellett zárnunk Ryohei! Sajnos az üzlet egyre rosszabbul megy és most, hogy jött a betegség, minden pénzre szükségünk van, hogy neked kényelmesebb legyen a gyógyulásod!

- Szóval minden az én hibám igaz? - elcsuklott a hangom és vissza kellett tartanom magam, nehogy sírni kezdjek. Hihetetlen, hogy ezt kell halljam az anyám szájából.

- Nem a te hibád Ryohei! Most inkább igyekezzünk, mert a doktornő már vár minket! - beszálltunk a kocsiba, Yuri mellettem ült, az anyám pedig az anyósülésen. Yuya valószínűleg még mindig munkában van. A bátyám egy ingatlanirodában dolgozik és  ahhoz képest, hogy nem is olyan régen vették őt fel, egész jól megy neki. Szerencse, hogy neki nem kell ezzel foglalkoznia. Yuri a vállamra hajtotta a fejét és elszundított, én viszont képtelen voltam rá. Borzasztóan féltem attól, hogy mi fog várni még rám. Miután megérkeztünk, egyenesen az onkológiai osztályra mentünk, ahol Mayumi-sensei várt ránk.

- Sasaki-kun, örülök, hogy eljöttél!

- Bárcsak én is ezt mondhatnám doktornő! Elkezdhetjük végre?

- Persze, de előtte szeretném, ha tisztában lennél azzal, mit fogunk csinálni! Nos, mint azt tudod, folyadékot fogunk lecsapolni a gerincvelődből, amivel megvizsgáljuk, hogy mennyire érintette a leukémia. Ha végeztünk, hazamehetsz, de nagyon sokat kell pihenned! Hol van, Hikari-chan? Beszélnem kellene vele is!

- Tudja egy kicsit összekaptunk, ezért ő nem jött el, de mondja csak nyugodtan el az anyámnak, ő majd átadja neki, igaz mama?

- Persze, majd én beszélek vele!

- Csak még egy kérdés! Mégis mennyire fog ez fájni? Mármint a a csapolás?

- Nem tudom megígérni, hogy fájdalom mentes lesz, de igyekezni fogunk! - Mayumi-sensei először befújta a helyet érzéstelenítővel és várnunk kellett, hogy hasson valamit, de nem zsibbadt le a hely, szóval kétlem, hogy bármit is fog majd használni. Az anyám és az apám nem bírtak bennmaradni, Yuri viszont igen, így ő volt azt, aki fogta a kezemet, miközben a vizsgálatot csinálták. Ennél rosszabb, tényleg nem lehet! Nem volt elég, hogy azt az óriási tűt belém szúrták, de még meg is forgatták a testemben. Alig vártam, hogy végre készen legyünk. Mikor végre elkészültünk, Mayumi-sensei letapasztotta a sebet és újra elismételte, hogy nagyon sokat kell majd pihenjek, különben nem fog beforrni a heg. Jó persze, ezt eddig is tudtam, de a felnőttek imádnak mindent ezerszer elismételni. 

- Anya, ki tudnátok tenni a parkban? - kérdeztem, miután már a kocsinál voltunk.

- Ryohei, hiszen a doktornő azt mondta, hogy pihenned kell!

- Tudom, de beszélnem kell Hirona-val! Kérlek, tegyétek meg ezt értem! - végül belementek, én pedig ott maradtam a parkban, teljesen egyedül. Pechemre elkezdett fájni a sebem, ezért kínok közt hívtam fel Hirona-t.
- Ryohei, mi történt?
- Hirona, itt vagyok egyedül a parkban, kérlek gyere ide! - már nem csak poén volt, amit csináltam. Eredetileg csak meg akartam őt viccelni, de sajnos a saját csapdámba estem bele.
- Hol vagy, azonnal oda megyek!
- A parkban vagyok, de kérlek siess! - kinyomtam a mobilt és a sebre tapasztottam a kezemet. Nem nyomtam oda túlságosan, nehogy felszakadjon és vérezni kezdjen.
- Ryohei! - hallottam meg Hirona kiáltását, úgy tíz perc múlva. Próbáltam felállni, de nem tudtam.
- Hirona, sajnálom, hogy ide kellett jönnöd! Tudom, hogy nem voltam túl kedves veled és ezt nagyon sajnálom! Észre kellett volna vennem, hogyan érint ez téged, de én csak a saját érzéseimre koncentráltam. Kérlek bocsáss meg!
- Én is sajnálom, amiért csak így elhajtottalak! Tudod most volt elég időm, hogy átgondoljam a dolgokat és rájöttem, hogy talán azzal a sráccal, csak téged akartalak pótolni!
- Engem? Tehát akkor te is?
- Én is szeretlek Ryohei, de túlságosan félek attól, hogy mi fog várni rád!
- Hidd el, én is nagyon félek ettől, de megéri harcolni kettőnkért, nem? - Hirona odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a számra. Noha nem volt egy igazi csók, de nekem mégis sokkal többet jelentett annál.
- De igen, viszont akkor együtt kell harcolnunk, oké? - felsegített a padról én pedig magamhoz öleltem. Annyira meleg volt és az illata ahhoz az epres habfürdőhöz hasonlított, amit mindig használtam.
- Megígérem, hogy keményen fogok harcolni értünk! Kerül, amibe kerül, de megnyerem ezt a csatát!

2.rész

"Van értelme annak a szerelemnek, ami egy napon talán eltűnik?"

Miután sikeresen elmondtam Hirona - nak, hogy mit érzek iránta, kicsit megkönnyebbültem, mégis bosszantott, hogy ő még nem akar velem lenni. Pedig olyan szép lenne, mint egy filmben: Mi lennénk a főszereplők, akik boldogan élnek amíg meg nem halnak....Ki a fenét álltatok? Hiszen az én helyzetemre legfeljebb a meg nem haltak rész illene. Akármilyen szép is lenne, én legfeljebb a szegény második lehetnék, aki kénytelen átengedi a főhősnek a szeretett lányt, mert tudja hogy úgyse húzza már sokáig. Na ezt a szerepet mintha rám írták volna! A szegény második, aki addig figyeli titokban a lányt, amíg meg nem hal. Ezért a szerepért még Oscart is kapnék az tuti. Bezzeg Hirona, na ő tökéletes főhősnő lehetne, azzal a ragyogó szemével és mosolyával. Hiába ez lett nekem megírva. Vissza mentünk az otthonba, ahol Yuto már várt minket.

- Tessék, itt a papír amit kértél! - nyomtam a kezébe.

- Szóval a nővérem az orvosod? Az tök szuper, ő úgyis elég gyakran jár ide.

- Nem is állsz kapcsolatban vele?

- Nos tény, hogy keveset beszélgetünk, mivel én se hagyhatom el a helyet túl gyakran az állapotom miatt. A helyre nem börtönként kell tekinteni, inkább olyan ez, mint egy nyári tábor, ha a gyógyszereket és a fájdalmat nem számoljuk.

- Tudom milyen, mert az öcsém is keresztül ment ezen. Azzal nyugtatom magam, hogyha neki sikerült, akkor nekem is fog.

- Tessék itt a szobátok kulcsa. Kana Chan nagyon fog örülni, hogy végre nem lesz egyedül a szobában.

- Kana Chan?

- Ő lesz a szobatársad! - ez remek, szóval lesz még egy velem egykorú lány is. Mondjuk azt remélem, hogy Hirona nem lesz rá féltékeny. Megfogtuk a bőröndöket és bevittük a szobába. Ott csak egy hat év körüli rövid barna hajú kislány volt aki kiskutya módjára nézett ránk a nagy szemeivel. Na ha ő lesz Kana Chan én fogom magam és hazamegyek!
- Bátyus, te leszel majd a szobatársam? - tipegett oda hozzám, én pedig idegesen bólintottam együtt.
- Yuto bácsi azt mondta, hogy te is olyan beteg vagy, mint én. Akkor veled is ez lesz majd ugye? - végigsimította a haját, mire az ujjai között maradtak a hajszálai. Valósággal rosszul voltam és nagyon megbántam, hogy idejöttem. Egyszerűen akaratlanul is az öcsémet láttam benne. Igyekeztem erőt venni magamon és leguggoltam Kana Chan elé.
- Igen, majd velem is ez fog történni, de ugye nem fogsz majd kinevetni ha majd nem lesz hajam?
- Persze, hogy nem, te úgy is szuper menőn fogsz kinézni! - a szemei csillogtak, mire a szám mosolyra húzódott. Hiába, imádom a gyerekeket főleg az ilyen kicsiket mint Kana Chan. Hirona segített nekem kicsomagolni, majd mindhárman a közös szobába mentünk.
- Ryohei, látom már meg is ismerkedtél Kana Chan - nal!
- Igen, mi ketten nagyon jó barátok leszünk igaz? - Kana Chan mosolyogva bólintott egyet. - Apropó, nem kerestek véletlenül valakit, aki megfőzi az ebédet?
- Nos, a szakács aki itt dolgozik, mindent egyedül csinál és elég sok időt igénybe vesz neki.
- Nos, akkor mond meg neki, hogy mostantól van egy segítője!
- Tényleg, mégis kicsoda?
- Nem egyértelmű? Gasztronómiát és konyhaművészetet tanulok az egyetemen, továbbá étteremben is dolgoztam már, szóval egy csapat betegre főzni igazán nem lesz gond!
- Nem kérhetem, hogy itt dolgozz, hiszen azért jöttél ide, hogy meggyógyulj!
- Akkor tekintsd ezt annak, hogy most adom vissza a kölcsönt amit kaptam!
- Mégis miről beszélsz?
- Te befogadtál és hagyod, hogy itt lakjunk, a legkevesebb az, hogy segítek ameddig csak tudok! Ez a kölcsön kenyér visszajár elv! Ha valaki jót cselekszik veled, akkor úgy illik, hogy azt háláld is meg! Na, hol van a konyha?
- Majd mi megmutatjuk! - bukkant fel Hikaru és Kei. Kei keze ökölben volt és rángatózott, amitől egy kicsit megijedtem.
- Rendben vagy?
- Persze, csak nem rég volt egy újabb rohamom és még nem nyugodtam meg teljesen, de ne aggódj nem jelentek rád veszélyt! - mind a négyen a konyhába mentünk, illetve Kana Chan is jött velünk, hogy ne unatkozzon.
- Mi lenne, ha Miso levest csinálnék? Az úgyis hamar meg van és könnyű is elkészíteni!
- Mi majd segítünk neked! - így munkához is láttunk. Hirona, Kana - Chan - t szórakoztatta, amíg én Hikaru és Kei segítségével megfőztem az ebédet. Azt hiszem, most legalább hasznosítani tudom, amit eddig tanultam. Szerencsére hamar elkészültem a sok segítségnek hála.
- Ryo, köszi a segítséget, hihetetlen, hogy még így betegen is mennyi életkedved van!
- Hiszen még el sem kezdték a kezelést. Majd azután mond ezt, miután már túl vagyok jó pár terápián. Nem hiszem, hogy akkor is ezt fogod mondani! - csak most érzem át igazán mekkora súlya van annak, amiket mondunk. Hiszen gyakorlatilag azzal a sokszor halálos kimenetelű betegséggel viccelődünk, amiben én is szenvedek. Miután az ebéd elkészült, Yuto segitett nekünk megteríteni, majd odahívta a többi beteget, hogy együtt együnk. Mindössze tíz beteg volt bent és csak nekem volt kísérőm, így összesen tizenegyen voltunk.
- Nahát Ryo, ez nagyon finom!
- Nos, Yuto örülök hogy elnyerte a tetszésedet az étel! Nekem most ki kell mennem a mosdóba! - úgy tettem, mintha valóban odamennék, de aztán megfordultam és kisiettem a házból. Noha előttük igyekeztem megjátszani magamat, de valójában fullasztó volt a légkör. Nem akartam, hogy egy rákos kislány legyen a szobatársam, sem azt, hogy egy beteg emberekkel teli helyen éljek. Először még jó ötletnek tűnt, de most már nem az.
- Bátyus minden rendben!
- Yuri, hogy kerülsz te ide?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Nem bent kellene lenned? Azt hittem erre vágytál!
- Igen, de akkor is megfulladok odabent. Én nem akarok beteg lenni Yuri! Csak otthon akarok lenni veletek és nem azzal törődni, hogy meg fogok halni! - erre az öcsém most először felpofozott.
- Most meg mit sajnáltatod magadat? Hol van az a bátyám, akire mindig felnéztem? Mert aki itt áll, csak egy szánalmas lúzer, akiben nincs annyi erős, hogy szembe nézzen a betegséggel!
- Yuri!
- Bátyus, muszáj küzdened, különben nem te fogsz győzni! Tedd meg értem, Bátyus hogy továbbra is büszke lehessek rád!
- Rendben van, megteszem! Köszönöm, hogy te mellettem állsz! - Yuri meg én visszamentünk. Láttam, hogy mindenki csöndben bámul. Én azonban észrevettem, hogy Kana-chan nincs ott. - Hol van Kana-chan?
- Azt mondta, hogy inkább egy saját szobában aludna! - szóval meghallhatta amit mondtam?
- Yuto, kérlek beszélnem kell vele! - Yuto odavezetett egy kissebb szobába. Kana-chan ott ült az ágyon és szomorúan lógatta a lábát. - Kana-chan, bejöhetek?
- Mit szeretnél még Bátyus? Már elköltöztem tőled, ne aggódj!
- Már, hogy ne aggódnék te kis buta. Sajnálom hogy megbántottalak, de szeretném ha te is ott lennél velem, hogy ne unatkozzak!
- Biztosan ezt szeretnéd?
- Igen, na visszamegyünk? - bólintott egyet, én pedig felkaptam és mentünk is vissza a szobánkba. Lefektettem a kislányt, majd mellé feküdtem és nekiláttunk a délutáni csendes pihenőnek.