"Rossz döntés, ez minden, üdvözöllek az ostoba életemben"(Pink: Perfect)
"Az élet szép" tartja a mondás. Ez igaz is volt, egészen 20 éves koromig. Mindent megkaptam, amiről csak egy velem egykorú álmodhat: Klassz család, még klasszabb barátok, Japán egyik legjobb egyetemén tanultam, ráadásul minden esélyem meg volt rá, hogy az egyetem után, egy étteremben dolgozhassak majd elismert szakácsként. Már kiskorom óta ez volt minden álmom. Miért is kellett volna figyelembe vennem azt, hogy ez az álom, egy pillanat alatt szertefoszolhat? Az egész egy tök átlagos napon kezdődött, mikor is a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk focizni. A középiskolában odáig voltunk érte, saját csapatunk is volt, ma már inkább csak hobbi és már egyikünk se veszi komolyan az egészet.
- Ryo, ugye beállsz a kapuba? - nézett rám könyörgő tekintettel a barátom Daiki, mire én karba tettem a kezemet.
- Ne már, tudod, hogy mennyire utálok ott lenni!
- Igen, de Kitayama beteg lett, szóval kell valaki aki helyettesíti és mind tudjuk, hogy te vagy a legjobb közülünk! - ezt mondjuk jól látta. A gimiben én voltam a csapat kapitánya és pár kivétellel az összes megnyertük.
- Jó meggyőztél! - beálltam a kapuba és vártam, hogy érkezzen a labda. Nem tudom, hogy a meleg vagy a kimerültség hatására, de eléggé megszédültem. Nekitámaszkodtam a kapunak, nehogy elessek.
- Ryo, jól vagy? - jöttek oda a fiúk, én pedig bólintottam egyet.
- Semmi bajom, csak elég meleg van itt! Tegnap elég hosszú napom volt, talán jobb lesz, ha most hazamegyek! - bár még csak délelőtt volt, nekem már elment a kedvem az egész naptól. Pedig nem lett volna rossz újra focizni egyet, de úgy éreztem, szükségem van a pihenésre.
- Megjöttem! Dobtam le a táskámat, a sarokba.
- Bátyus, miért jöttél haza ilyen korán? - jött oda hozzám a kisöcsém Yuri. Ő a család legfiatalabb tagja és mégis neki kellett a legtöbb szörnyűségen átesnie. Hatévesen derült ki, hogy leukémiás és kilencéves korától kezdve tünetmentes. Azalatt a három év alatt örültünk a bátyámmal, ha havonta egyszer láthattuk. Anyánk nagyon ügyelt rá, hogy Yuri semmiféle fertőzést ne kaphasson el, így gyakorlatilag elzárta őt az emberek elől. Akkoriban olyan volt, mint egy félőrült. Yuri most tizenhat éves és noha iskolába járhat, de a barátaival nem mehet el szórakozni, így nagyon egyedül érzi magát. Elég befelé forduló fiú, még szerencse, hogy én tudom mivel csalhatok mosolyt az arcára.
- Nem éreztem jól magam, szóval hazajöttem pihenni! Már megint egyedül hagytak téged igazam van? - borzoltam össze a haját és magamhoz öleltem.
- Mint mindig, de anya azt mondta siet haza és nekiáll az ebédnek!
- Ajánlom is neki, mert kilyukad a gyomrom!
- Megszólalt a nagy szakács! Nem neked kellene főznöd, ha már ennyire akarsz egy saját éttermet?
- De nem érek rá erre! Sokat kell még tanuljak, meg különben is, anya főztjénél nincs jobb! Na jó, kicsit kimegyek az udvarra, hátha képes leszek pihenni! Addig ne csinálj semmi rosszat öcsi! - megpaskoltam a fejét és kimentem a kertbe levegőzni. A fáradság érzetem nem csökkent, sőt egyre jobban nőtt. Épp csak leültem a padra, az orrom erőteljesen vérezni kezdett. Odatapasztottam a kezemet, hogy elállítsam, de nem használt semmit sem.
- Yuri! - kiabáltam torkom szakadtából, mire az ajtóban megjelent a kis öcsém.
- Bátyus mi bajod van? - rázta meg a vállamat, én pedig kezdtem egyre gyengébbnek érezni magamat, az elvesztett vértől.
- Hívd a mentőket! - ez volt az utolsó mondatok, a képszakadás előtt. Mikor legközelebb felébredtem, már egy kórházi szoba, nyomasztó légköre fogadott. A testem annyira legyengült, hogy felkelni se tudtam.
- Ryo, hogy érzed magad?
- Mint akit fejbe vágtak, egy kalapáccsal! Anya, te mit keresel itt?
- Miután az öcséd hívta a mentőket, engem is felhívott, én pedig azonnal idejöttem. Szólok is az orvosnak, hogy felébredtél!
- Nincs rá szükség, csak haza akarok menni! Tudod, hogy mennyire utálom a kórházakat! - keltem volna fel, de az anyám óvatosan visszatolt a helyemre.
- Szólok az orvosnak! - azzal fogta magát és kiment a szobából. Hát ez remek, ezt most jól megcsináltam. Kellett nekem rosszul lennem. Néhány perccel később vissza is jött, egy fiatal nő társaságában.
- Nakajima Mayumi vagyok, én leszek az orvosod Sasaki Kun! - igazán szép nő volt, de soha nem keltené fel a figyelmemet egy orvos sem.
- Csak ma lesz az orvosom, szóval nem kell ilyen közvetlennek lennie! Inkább vizsgáljon meg, mondja nekem, hogy minden rendben van és engedjen haza, hogy ki tudjam magamat pihenni, mert holnap be kell menjek az egyetemre.
- Rendben van, akkor kérlek gyere velem az onkológiai osztályra, hogy elkezdhessük a vizsgálatot! - ha csak meghallom ezt a szót, legszívesebben ordítanék. Ezen a borzasztó helyen fejüdt Yuri 3 éven keresztül.
- Na azt már nem! Nem fogok még egyszer odamenni! Yuri betegsége után megfogadtam, hogy még egyszer be nem teszem oda a lábamat!
- Nézd Sasaki Kun, a tüneteid alapján, már le merem vonni a következtetést, hogy vajon mi okozza ezt, de nem akarom, hogy igazam legyen, ezért kell velem jönnöd!
- Nincs más választásom igaz? - morogtam és indultam az orvos után. Mikor az osztályra értünk, ismerős érzés fogott el. Az a sok beteg gyerek, akik halálsápadtan ültek a folyosókon és lopva rám pillantottak, az aggódó szülők tekintete egyszerűen hátborzongató volt.
- Mégis mivel kezdjük?- csaptam össze a tenyeremet mosolyogva, miután beléptünk a vizsgálóba.
- Ez csak egy vérvétel lesz, utána haza is mehetsz!
- Nahát, ennél azért többre számítottam!
- Az édesanyád elmondta, hogy az öcsédet is itt kezelték, mikor még gyerek volt!
- Igen, de nem igazán szeretek erről beszélni! Az anyám mindig eltúlozza a dolgokat, amiért nagyon mérges vagyok rá! - a doktornő beleszúrta a tűt a kezembe és levette a véremet. Semmi extra nem történt ezután és szerencsére, még aznap hazamehettem a kórházból.
- Ryo, ugye beállsz a kapuba? - nézett rám könyörgő tekintettel a barátom Daiki, mire én karba tettem a kezemet.
- Ne már, tudod, hogy mennyire utálok ott lenni!
- Igen, de Kitayama beteg lett, szóval kell valaki aki helyettesíti és mind tudjuk, hogy te vagy a legjobb közülünk! - ezt mondjuk jól látta. A gimiben én voltam a csapat kapitánya és pár kivétellel az összes megnyertük.
- Jó meggyőztél! - beálltam a kapuba és vártam, hogy érkezzen a labda. Nem tudom, hogy a meleg vagy a kimerültség hatására, de eléggé megszédültem. Nekitámaszkodtam a kapunak, nehogy elessek.
- Ryo, jól vagy? - jöttek oda a fiúk, én pedig bólintottam egyet.
- Semmi bajom, csak elég meleg van itt! Tegnap elég hosszú napom volt, talán jobb lesz, ha most hazamegyek! - bár még csak délelőtt volt, nekem már elment a kedvem az egész naptól. Pedig nem lett volna rossz újra focizni egyet, de úgy éreztem, szükségem van a pihenésre.
- Megjöttem! Dobtam le a táskámat, a sarokba.
- Bátyus, miért jöttél haza ilyen korán? - jött oda hozzám a kisöcsém Yuri. Ő a család legfiatalabb tagja és mégis neki kellett a legtöbb szörnyűségen átesnie. Hatévesen derült ki, hogy leukémiás és kilencéves korától kezdve tünetmentes. Azalatt a három év alatt örültünk a bátyámmal, ha havonta egyszer láthattuk. Anyánk nagyon ügyelt rá, hogy Yuri semmiféle fertőzést ne kaphasson el, így gyakorlatilag elzárta őt az emberek elől. Akkoriban olyan volt, mint egy félőrült. Yuri most tizenhat éves és noha iskolába járhat, de a barátaival nem mehet el szórakozni, így nagyon egyedül érzi magát. Elég befelé forduló fiú, még szerencse, hogy én tudom mivel csalhatok mosolyt az arcára.
- Nem éreztem jól magam, szóval hazajöttem pihenni! Már megint egyedül hagytak téged igazam van? - borzoltam össze a haját és magamhoz öleltem.
- Mint mindig, de anya azt mondta siet haza és nekiáll az ebédnek!
- Ajánlom is neki, mert kilyukad a gyomrom!
- Megszólalt a nagy szakács! Nem neked kellene főznöd, ha már ennyire akarsz egy saját éttermet?
- De nem érek rá erre! Sokat kell még tanuljak, meg különben is, anya főztjénél nincs jobb! Na jó, kicsit kimegyek az udvarra, hátha képes leszek pihenni! Addig ne csinálj semmi rosszat öcsi! - megpaskoltam a fejét és kimentem a kertbe levegőzni. A fáradság érzetem nem csökkent, sőt egyre jobban nőtt. Épp csak leültem a padra, az orrom erőteljesen vérezni kezdett. Odatapasztottam a kezemet, hogy elállítsam, de nem használt semmit sem.
- Yuri! - kiabáltam torkom szakadtából, mire az ajtóban megjelent a kis öcsém.
- Bátyus mi bajod van? - rázta meg a vállamat, én pedig kezdtem egyre gyengébbnek érezni magamat, az elvesztett vértől.
- Hívd a mentőket! - ez volt az utolsó mondatok, a képszakadás előtt. Mikor legközelebb felébredtem, már egy kórházi szoba, nyomasztó légköre fogadott. A testem annyira legyengült, hogy felkelni se tudtam.
- Ryo, hogy érzed magad?
- Mint akit fejbe vágtak, egy kalapáccsal! Anya, te mit keresel itt?
- Miután az öcséd hívta a mentőket, engem is felhívott, én pedig azonnal idejöttem. Szólok is az orvosnak, hogy felébredtél!
- Nincs rá szükség, csak haza akarok menni! Tudod, hogy mennyire utálom a kórházakat! - keltem volna fel, de az anyám óvatosan visszatolt a helyemre.
- Szólok az orvosnak! - azzal fogta magát és kiment a szobából. Hát ez remek, ezt most jól megcsináltam. Kellett nekem rosszul lennem. Néhány perccel később vissza is jött, egy fiatal nő társaságában.
- Nakajima Mayumi vagyok, én leszek az orvosod Sasaki Kun! - igazán szép nő volt, de soha nem keltené fel a figyelmemet egy orvos sem.
- Csak ma lesz az orvosom, szóval nem kell ilyen közvetlennek lennie! Inkább vizsgáljon meg, mondja nekem, hogy minden rendben van és engedjen haza, hogy ki tudjam magamat pihenni, mert holnap be kell menjek az egyetemre.
- Rendben van, akkor kérlek gyere velem az onkológiai osztályra, hogy elkezdhessük a vizsgálatot! - ha csak meghallom ezt a szót, legszívesebben ordítanék. Ezen a borzasztó helyen fejüdt Yuri 3 éven keresztül.
- Na azt már nem! Nem fogok még egyszer odamenni! Yuri betegsége után megfogadtam, hogy még egyszer be nem teszem oda a lábamat!
- Nézd Sasaki Kun, a tüneteid alapján, már le merem vonni a következtetést, hogy vajon mi okozza ezt, de nem akarom, hogy igazam legyen, ezért kell velem jönnöd!
- Nincs más választásom igaz? - morogtam és indultam az orvos után. Mikor az osztályra értünk, ismerős érzés fogott el. Az a sok beteg gyerek, akik halálsápadtan ültek a folyosókon és lopva rám pillantottak, az aggódó szülők tekintete egyszerűen hátborzongató volt.
- Mégis mivel kezdjük?- csaptam össze a tenyeremet mosolyogva, miután beléptünk a vizsgálóba.
- Ez csak egy vérvétel lesz, utána haza is mehetsz!
- Nahát, ennél azért többre számítottam!
- Az édesanyád elmondta, hogy az öcsédet is itt kezelték, mikor még gyerek volt!
- Igen, de nem igazán szeretek erről beszélni! Az anyám mindig eltúlozza a dolgokat, amiért nagyon mérges vagyok rá! - a doktornő beleszúrta a tűt a kezembe és levette a véremet. Semmi extra nem történt ezután és szerencsére, még aznap hazamehettem a kórházból.
*Öt nappal később*
Már majdnem egy hét is eltelt, de a kórház hírét sem hallottam. Ezt egész jó jelnek tekintettem, szóval nem kellett aggódnom semmiért. Épp Yuri társaságában főztem meg az ebédet.
- Olyan finom az illata! Bátyus, mikor kóstolhatom már meg? - rángatta meg a pólóm szélét és azokkal a nagy és csillogó boci szemekkel rám meredt.
- Mindjárt kész, ne legyél ennyire türelmetlen öcsi! Különben is, meg kell várnunk, ameddig Yuya haza nem ér, addig nem kezdhetünk neki! - erre lebiggyesztette a száját, majd leült az asztalhoz és kalimpálni kezdett a lábával. Igazság szerint Yuri nem volt éppen, egy normális tizenhat éves, mert baba arca és gyermeteg személyisége, néha azt az érzetet keltette az emberekben, mintha egy tizenhárom vagy tizenkét évessel beszélne az ember. Miután elkészültem az ebéddel, az anyánk is betoppant.
- Ryo, vedd a kabátodat, mert indulnunk kell a kórházba! Matsuda Sensei, ismerteti velünk az eredményeidet!
- Elmegyek, de csak akkor, ha a kicsi öcsikém is jöhet velünk! - mutattam az asztalnál ülő Yuri - ra. Szerencsére sikerült őt meggyőznöm, hogy jöhessen ő is, így el is indultunk. A ház nem volt messze a kórháztól, így hamar megérkeztünk.
- Sasaki Kun, örülök, hogy itt vagy! - a doktornő nem tűnt túl vidámnak, ez pedig eléggé nyomasztott.
- Szóval, mi az eredmény? Csak nem elrontottam a gyomromat? - igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, de a valóság engem is sokkolt.
- Sajnálom Sasaki Kun, de a sejtéseim nem csaltak és az eredményeid alapján, akut limfoid leukémiád van!
- Maga most viccel velem ugye? Tudom már, ez a kész átverés show és én vagyok a legújabb áldozat. Most már csak, a kamerának kell meglennie és kész is az átverés!
- Ez nem vicc Sasaki Kun! Ezt a dolgot komolyan kell venned!
- Ne szórakozzon már velem! Én nem lehetek beteg érti? egyszerűen nem és kész!
- Ryohei, nyugodj le kérlek! - simogatta meg az anyám a karomat, de én reflexből elhúztam.
- Nem fogok lenyugodni! Én nem fogom végigcsinálni azt, amit Yuri egyszer már igen, ezt az egyet jól jegyzed meg anya! Az ő életét tönkretetted, de az enyémet nem fogod! - kirohantam a teremből, az ajtót pedig becsaptam magam mögött. Szükségem volt az egyedüllétre, hogy egy kicsit gondolkodhassak.
- Bátyus! - hallottam Yuri vékony hangját mögöttem, mikor a kórházon kívül voltam.
- Sajnálom, hogy fel kellett hoznom a dolgot! - a hangom elcsuklott és sírva rogytam le a földre.
- Nem akarlak ilyen állapotban látni téged! - leguggolt mellém és letörölte a szememből a könnycseppeket.
- Én nem fogom ezt végig csinálni! Inkább halljak meg szépen, de nekem ehhez nincs elég erőm! - szipogtam és magamhoz öleltem a kis törpét.
- Miféle idióta vagy te Sasaki Ryohei? - ez a hang, csak egyetlen egy embertől jöhetett.
- Nem lehet! - motyogtam, mikor megláttam magam mögött, a barna hajú és barna szemű gyerekkori legjobb barátomat Yamazaki Hirona - t. Még az óvodában lettünk barátok, de a középiskolát sajnos, már nem együtt fejeztük be.
- Mi az, meg sem ismersz engem? - Egy pillanatra elmosolyodott, de láttam a szemében, hogy továbbra is nagyon mérges.
- De igen, csak meglep, hogy annyi év után újra láthatlak!
- Mi a fene ütött beléd? Ilyen könnyen feladnád? Te nem voltál ilyen Ryohei!
- Te ezt nem érted meg! Yuri, már egyszer átesett ezen és láttam mit művelt vele a betegség, épp ezért nem akarok én is átmenni ezen!
- Tehát ilyen könnyen búcsút intenél az álmaidnak? Nem gondoltam volna, hogy egyszer még ilyet hallok tőled!
- Én nem akarok meghalni, de szenvedni se akarok újra! - erre Hirona letérdelt mellém és magához ölelt. A vállára hajtottam a fejemet és megeredtek a könnyeim. Utoljára akkor sírtam így, mikor Yuri beteg volt és én nem maradhattam bent nála.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Majd én itt leszek és támogatni foglak!
- Akkor ez azt jelenti, hogy visszaköltöztetek ide?
- Igen és majd én vigyázok rá! - elmosolyodtam, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Felsegített a földről és visszamentünk a vizsgálóba.
- Doktornő, bocsásson meg az előbbiért, csak nagyon ideges lettem! - biccentettem egyet a fejemmel, mire biztatóan rám mosolygott.
- Ugyan már semmi gond, természetes, hogy így reagáltál. Sasaki Kun, nagyon jók az esélyeid, szóval nem kell aggódnod! A hétvégén kezdjük el a kezelést, addig pedig igyekszünk minél hamarabb donort találni neked!
- Szóval nekem is muszáj lesz, a csontvelő-átültetés?
- Attól tartok igen. Ez az egyetlen mód, hogy a kezelés tényleg sikeres legyen! - na ez újból szíven ütött. Itt kezdődött el anno anyám hisztériája és ekkor kezdte el fogolyként tartani az öcsémet. Miután végeztünk, mind a négyen elindultunk hazafelé.
- Anya, tisztázzunk valamit! Azért, hogy a kezelésem nyugodt körülmények között teljen és ne legyek ideges, kérlek tartsd magad távol tőlem! Rájöttem ugyanis, hogyha nem akarok Yuri sorsára jutni, akkor téged ki kell tiltani a kórtermemből, nehogy engem is bezárhass, mint őt!
- Nézd Ryohei, az anyád vagyok és én tudom mi a jó a neked!
- Egy fenéket tudod! Yuri hányszor mehetett el a barátaival szórakozni? Ja várjunk csak, még soha nem volt együtt a barátaival hála neked, aki még mindig elzárod az emberek elől, pedig már rég meggyógyult!
- Bármikor visszaeshet, ezért elővigyázatosnak kell lennünk!
- Amíg a kezelésem tart, addig keresek magamnak, egy lakást, ahol te nem tudod irányítani az életemet! - elkaptam Hirona kezét és vonszoltam magam után.
- Most mihez akarsz kezdeni? - kérdezte tőlem, miközben igyekezett lépést tartani velem.
- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy belőlem nem fog az anyám, egy begubózott hernyót csinálni!
- Doktornő, bocsásson meg az előbbiért, csak nagyon ideges lettem! - biccentettem egyet a fejemmel, mire biztatóan rám mosolygott.
- Ugyan már semmi gond, természetes, hogy így reagáltál. Sasaki Kun, nagyon jók az esélyeid, szóval nem kell aggódnod! A hétvégén kezdjük el a kezelést, addig pedig igyekszünk minél hamarabb donort találni neked!
- Szóval nekem is muszáj lesz, a csontvelő-átültetés?
- Attól tartok igen. Ez az egyetlen mód, hogy a kezelés tényleg sikeres legyen! - na ez újból szíven ütött. Itt kezdődött el anno anyám hisztériája és ekkor kezdte el fogolyként tartani az öcsémet. Miután végeztünk, mind a négyen elindultunk hazafelé.
- Anya, tisztázzunk valamit! Azért, hogy a kezelésem nyugodt körülmények között teljen és ne legyek ideges, kérlek tartsd magad távol tőlem! Rájöttem ugyanis, hogyha nem akarok Yuri sorsára jutni, akkor téged ki kell tiltani a kórtermemből, nehogy engem is bezárhass, mint őt!
- Nézd Ryohei, az anyád vagyok és én tudom mi a jó a neked!
- Egy fenéket tudod! Yuri hányszor mehetett el a barátaival szórakozni? Ja várjunk csak, még soha nem volt együtt a barátaival hála neked, aki még mindig elzárod az emberek elől, pedig már rég meggyógyult!
- Bármikor visszaeshet, ezért elővigyázatosnak kell lennünk!
- Amíg a kezelésem tart, addig keresek magamnak, egy lakást, ahol te nem tudod irányítani az életemet! - elkaptam Hirona kezét és vonszoltam magam után.
- Most mihez akarsz kezdeni? - kérdezte tőlem, miközben igyekezett lépést tartani velem.
- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy belőlem nem fog az anyám, egy begubózott hernyót csinálni!
