6.rész

"Már nem vagyunk gyerekek"

Teljesen meglepett, hogy Yuri első barátnője az én barátnőm húga. Mondjuk Yuna-chan eléggé hasonlít Hirona-ra, mindketten nagyon szépek. Hirona viszont láthatólag nem volt feldobva a hírtől.

- Hirona-chan, nem tetszik neked, hogy Yuna meg én együtt vagyunk? - törte meg Yuri a csendet.

- Még szép, hogy nem. Te a barátom öccse vagy és Yuna még túl fiatal ahhoz, hogy barátja legyen!

- Már miért lenne az? Talán te nem ennyi idősen jöttél össze azzal a tahóval, aki összetörte a szívedet? Miért lenne baj, ha a húgodnak lenne valakije aki szereti őt. Az öcsém nem rossz ember, ha erre céloztál.

- Én nem ezt mondtam, de nem akarom, hogy az ő szívét is összetörjék!

- Tudod mit? Veled nem lehet beszélgetni, mert egy jó érvet sem tudsz felhozni, miért ne járhatna az öcsém a húgoddal. Csak fújod a hülyeségedet, erre nem vagyok kíváncsi! - fogtam magam és kiviharzottam, a házból.
- Ryohei, most hová mész? - jött utánam Hirona.
- Kiszellőztetem a fejem, te pedig inkább gondolkozz, mielőtt beszélsz! - azzal már el is mentem. Teljesen mindegy volt nekem hovámegyek, csak ki akartam szellőztetni a fejem. Nem hiszem el, hogy Hirona képes rosszat gondolni az öcsémről. Pedig tudja ő is, hogy Yuri nem lenne képes megbántani a húgát. Ahogy sétálgattam, mindenhol boldog párokat láttam gyerekekkel együtt. Vajon nekem lesznek majd valaha is gyerekeim? Kit áltatok, hiszen abban sem vagyok biztos, hogy megmaradok, így nem gondolkodhatok ilyesmiken. Számomra a boldog család feleséggel és gyerekkel lehetetlennek tűnik. Közben eszembe jutott, hogy kellene írnom egy bakancslistát azokról a dolgokról, amiket még meg kellene csinálnom. Mondjuk éttermi szakács lenni, de ami a legfontosabb, hogy feleségül vegyem Hirona-t és szülessen egy közös fiúnk vagy lányunk. Az lenne számomra az igazi boldogság. A táskámban volt toll és papír, egy nekidőltem egy fának és elkezdtem írni, ami az eszembe jutott. Elég sok mindent sikerült összeszednem, már csak meg kellene valósítanom őket valahogy. Miután elégnek éreztem a listán szereplő dolgokat, indultam is vissza a házhoz...Pontosabban indultam volna, de félúton elkezdett erőteljesen vérezni az orrom és kezdtem egyre jobban elgyengülni, míg végül beállt nálam a teljes képszakadás.
Mikor felébredtem, már a kórházban voltam, Hirona pedig ott ült mellettem és a szemei vörösek voltak, feltételezem a sírástól.
- Mi történt? - nyöszörögtem és igyekeztem felkelni, de túlságosan gyenge voltam hozzá.
- Te teljesen megbolondultál? Tudod, hogy aggódtunk miattad? Ha nem találtunk volna meg, még az is lehet, hogy meghaltál volna! - kiabált rám, miközben láttam, hogy a szeméből potyognak a könnyek. Nem akartam, hogy sírjon, azt meg végképp nem, hogy aggódjon értem, elvégre ahogy látja még élek. Eszembe jutott a délután történtek, ezért a másik oldalamra fordultam, miközben ügyet sem vetettem rá. - Ryohei, mondj már valamit! - igyekezett megnyugtatni magát, nem sok sikerrel. Nem figyeltem rá, de az egyik kezem reflexszerűen az arcán termett és letörölte a szeméből a könnycseppeket. Bármennyire is haragszom rá, attól még nagyon szeretem őt. Viszont rá kell döbbentenem arra, hogy nem minden ember egyforma, ahogyan azt ő hiszi és ha ehhez hallgatással kell őt büntetnem, akkor megteszem. - Akkor azt hiszem majd később visszajövök, ha lecsöpögött az infúzió! Szomorúan felállt, majd kisétált a szobámból. Én gyorsan a zsebébe csúsztattam a listámat, hátha észreveszi és elolvassa. Szeretném ha látná, hogy a történtek ellenére is nagyon szeretem őt. Nem telt el még tíz perc se, mikor Hirona vörösre duzzadt szemekkel rontott be a szobámba. Kiszálltam az ágyból, ő pedig a karjaimba vetette magát és hangosan zokogni kezdett.
- Elég, ne sírj már! - simogattam a hátát, de ő csak sírt tovább.
- Nem akarlak elveszíteni Ryohei, nem tudnám elviselni ha nem vagy velem! - kicsit eltoltam magamtól és a homlokomat az övének döntöttem.
- Nem fogsz elveszíteni, emiatt ne aggódj, de kérlek ne ítélj meg minden embert ugyanúgy. Tudom, hogy az öcsém nem fogja bántani a húgodat, szóval próbálj meg bízni benne, oké? - bólintott egyet, én pedig magamhoz öleltem.
- Ne haragudj, amiért így viselkedtem, de túlságosan félek!
- Figyelj rám. Soha nem tenném veled azt, amit az a szemét tett veled, ahhoz túlságosan szeretlek! - az államat a vállára tettem és igyekeztem elérni, hogy végre megnyugodjon.
- Nagyon szeretlek Ryohei!
- Én is téged, de most már aludjunk jó? Annyira álmos vagyok! - ásítottam egyet, majd mindketten ráfeküdtünk az ágyra és együtt aludtunk el.

5.rész

"Soha nem fogom feladni!"

Ma reggel ismét korán kellett kelnem, ugyanis újabb kezelés következett. A testem valahogy áttért automata üzemmódba, így nem voltam fáradt, ráadásul magamtól keltem fel, nem volt szükségem felesleges ébresztőre. Ezúttal nem akartam magammal cipelni Hirona-t, így hagytam had pihenjen egy kicsit. legalább Kana-chan sem marad társaság nélkül. Miután felöltöztem már mentem is volna, ám a Yuto, Kei és Hikaru hármas az utamat állta.

- Srácok, bocs de mennem kell!

- Reggeli nélkül nem mész sehova! A nővérem azt mondta, hogy azt sosem szabad kihagynod, mert rosszul fogod bírni a gyógyszereket! - vázolta Yuto, mire végül belementem, hogy velük reggelizzek. Ezúttal nem hagyták, hogy én főzzek ami kicsit bosszantó volt. A reggeli curry viszont nagyon finom volt, szóval nem mérgelődtem tovább.

- Ryo, ne kísérjünk el téged? Nem lenne jó ha egyedül mennél!

- Kei, köszi, de meg leszek egyedül is. - miután elköszöntem a többiektől, már ki is léptem a ház ajtaján. Azonban legnagyobb meglepetésemre az épület előtt parkolt a kocsi, amit nemrég vettek az anyámék.

- Csak nem gondoltad, hogy egyedül mész? - szállt ki belőle a bátyám.

- Bátyó, mi a fenét keresel itt? Mi lesz így a munkáddal?

- Szabadnapot vettem ki. Eredetileg anyáék jöttek volna be, de elfoglaltak voltak, mert épp keresnek valami új munkát.

- Tényleg olyan nagy a baj bátyó? Miért nem próbálják megmenteni anyáék az éttermet? Muszáj megpróbálniuk még a lehetetlent is!

- Hallod te magad? Nem emiatt az ostoba étterem miatt kellene aggódnod! Inkább szállj be! - a bátyám nem szólt többet hozzám, mire én szomorúan beültem mellé. Még sosem hordott le engem így, persze megértem miért tettem. Talán tényleg az lenne most a legjobb, ha inkább magammal meg a gyógyulással foglalkoznék, de nem tudom elfogadni, hogy az anyámék csak így hagynák elveszni az éttermet. Úgy döntöttem ideje lesz segítséget kérnem. Így míg a bátyám nem figyelt, összecsődítettem a bandát és megkértem mindenkit, hogy jöjjenek a kórházba. Talán tudok egy módot arra, hogy az étterem gondja egy időre megoldódjanak legalább addig amíg én meg nem gyógyulok. Utána úgyis ott tervezek dolgozni, szóval nem lesz több gondjuk vele a szüleimnek. Miután megérkeztünk egyenesen a kórtermemhez mentünk, ahol Masami-sensi várt minket.
- Sasaki-kun, örülök, hogy eljöttél!
- Bárcsak én is ezt mondhatnám Sensei! Tényleg, Yuto szólt, hogy üzenjem meg szeretné látni magát ma este!
- Rendben van és köszönöm, hogy szóltál. Viszont úgy láttam nem jöttél egyedül! - kezdte el csavargatni a haját, mikor meglátta a bátyámat. Na már csak ez hiányzott nekem. Remélem Yuya nem a szemeim előtt fog udvarolgatni az orvosomnak, különben biztos elhányom magam.
- Tudja kedves Masami, remélem nem baj, hogy így hívom. Az öcsém nélkülem nem menne semmire sem! - még, hogy nem? Na, jó ezért még tuti meg fogja kapni tőlem a magamét.
- Ne is foglalkozzatok velem! Bátyó, ha már ennyire érdeklődsz a doktornő iránt, akkor engem igazán egyedül hagyhatnál már! - erre a bátyám felsóhajtott.
- Nem lehet. Megígértem anyáéknak, hogy figyelek rád amíg itt vagy. De mi lenne ha bepótolnánk?
- Majd hívj fel! - kacsintott rá Masami-sensei, majd miután bevettem a gyógyszereket, kezdődhetett is a kezelés.
- Bátyó, még mindig haragszol rám? - kérdeztem tőle, miután kettesben maradtunk.
- Már miért ne haragudnék? Ryo, neked most magaddal kell törődnöd, nem pedig azzal az ostoba étteremmel. Anyáék azért zártak be, mert most te lettél a legfontosabb.
- Igen, rájöttem. Kezdődik minden elölről, csak most épp nem Yuri fekszik itt hanem én.
- Oh, tényleg azt üzeni, hogy kitartás és majd meglátogat valamikor!
- Tudom, hogy anya nem engedi el, szólva nem kell szépíteni a helyzetet.
- Szó sincs erről. Igazából már kezdi egyre lazábbra venni a dolgot. Egyébként meg ő is azt gondolja, mint én, hogy Yuri jó hatással lesz rád! - végszóra a többiek is megérkeztek.
- Ryo-chan, jöttünk, hogy kérted! - rontott be Daiki, nyomában Mizuki-channal és a többiekkel.
- Ezek meg mit keresnek itt? - mordult fel Yuya. Láthatóan nem igazán kedveli őket, főleg Daikit nem.
- Onii-chan! - csimpaszkodott bele a barátom a bátyámba, amin nevetnem kellett. Tudom, hogy Yuya mennyire nem kedveli Daikit a barátom viszont rajong érte. Persze nem olyan értelemben, inkább a bátyaként tekint rá.
- Ryohei, mégis minek hívtad őket ide? - kérdezte Yuya, miközben igyekezett levakarni magáról Daikit.
- Srácok, azt mondtátok szükségetek van valami nyári munkára, a diplomára felkészítő külön tanárokra, igaz?
- Igen és nem ártana, ha te is keresnél magadnak, különben tuti nem fogsz átmenni! - nevetett Daiki, mire megforgattam a szemem.
- Nagyon vicces vagy mondhatom. Egyébként, én tudnék adni nektek nyári munkát!
- Miről beszélsz Ryo? - nézett rám kérdőn a bátyám is.
- A szüleimnek el kellene a segítség a Yakisoba étterem körül. Lenne kedvetek besegíteni nekik? - nos, a tervem tökéletesebben nem is alakulhatott volna. Így legalább nekik lesz munkájuk és plusz pénzük, a szüleimnek pedig segítség, így az anyám többet foglalkozhat velem és nem kell aggódnia miattam. Szerencsére mindnek tetszett az ötlet. Végül a kezelés után, Mizuki-chan és Daiki is eljött velem az otthonba, ahogyan Yuya és Masami-sensei is.
- Ez eszméletlen hely. Miért nem engem hoztál ide? - panaszkodott Daiki, mire elmosolyodtam.
- Neked ott az egyetem. Hiszen azt mondta orvos akarsz lenni. Mégis, hogy akarsz így meggyógyítani engem?
- Ki mondta, hogy meg akarlak? - végül Daiki és Yuto megismerkedtek egymással, illetve Yuto egy kicsit felderült, mikor látta, hogy a nővére is velünk jött. El se tudom képzelni, milyen érzés távol lenni a családtól, akiket szeretünk. Ám a továbbiakban, végül Kei kapta a főszerepet, akinek láthatóan igen megtetszett Mizuki-chan. Miután félrelökte Hikaru-t, már oda is vágtatott hozzá.
- Inoo Kei vagyok és agresszív dühkitöréseim vannak. Kérlek randizz velem! - kinyújtotta felé a kezét, én pedig a homlokomra csaptam.
- Szerintem ez egy kicsit több volt, mint amit mondanod kellett volna! - suttogtam a fülébe.
- A francba, ezt jól elszúrtam!- erre legnagyobb meglepetésünkre Mizuki-chan felnevetett.
- Azért egy randihoz, még korán van, de egy beszélgetésben benne vagyok! - megfogta Kei kezét és már ott sem voltak. Én Daiki és Yuto társaságában maradtam és jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy Yuto csak 2 évet járt középiskolába, utána pedig magántanuló lett. Igazából már én is gondolkodtam ezen. Mikor a mellékhatások jelentkezni kezdenek, úgyse járhatok már iskolába, így talán jobb lenne beszélni az igazgatóval. Jelenleg más opciót, nem tudok elképzelni. Nagyban beszélgettünk, mikor megjelent egy hosszú, világosbarna hajú lány rövid testhez simuló ruhában és odatipegett Yuto-hoz.
- Nakajima-kun, már megint elfelejtetted bevenni a gyógyszeredet! - nyomta a kezébe a tablettát és a pohár vizet.
- Ah, köszönöm, teljesen megfeledkeztem róla. Yuko-chan!
- Igen? - fordult meg és olyan elbájolt tekintettel nézte, mint aki bármelyik pillanatban megcsókolná. Szerintem totál bele van esve Yuto-ba.
- Tudnál nekem csinálni egy teát?
- Igen, persze! - lehervadt róla a mosoly és már ott is hagyott minket, én pedig egy jókorát ütöttem Yuto homlokára.
- Te idióta, hiszen nem láttad, hogy nézett rád?
- Miért, hogy nézett?
- Haver ez a csaj totál beléd van esve! - szólt közbe Daiki is, mire bólintottam egyet.
- Ő? Dehogyis! Ő abban a kórházban dolgozik nővérként, ahol a nővérem is. Azért van itt, hogy legyen aki gondoskodjon rólam. Eszében sincs úgy nézni rám. Ez csak munka és semmi több! - ez a Yuto tényleg egy idióta. Én például egyből észrevettem, hogy Hikari-nak is tetszem. Vagy talán azért ilyen Yuto, mert ő is bizonytalan. Mondjuk ez esetben teljesen meg tudom őt érteni. Én is félek attól, hogy mit fog hozni a jövő, ha esetleg meghalnék, Hikari biztosan kikészülne. Épp ezért keményen fogok küzdeni, hogy meggyógyuljak. Végül Daiki és Mizuki-chan(aki számot cserélt Kei-el) elköszöntek tőlünk és ismét magunk maradtunk. Yuya-nak is haza kellett már mennie, ezért sajnos nem maradt vacsorára. Yuto elvonult a nővérével beszélgetni, így egyedül maradtam. Vagyis csak azt hittem.
- Ryohei, már meg is jöttél? - hallottam meg Hikari hangját, aki épp a szemeit dörzsölgette.
- Már rég itthon vagyok. Te egész eddig aludtál? Akkor még jó, hogy nem szóltam, hogy gyere velem!
- Pedig igazán szólhattál volna! Nem aludtam végig, csak Kana-chan eléggé kifárasztott. Szerencsére már alszik, de egész délután nagyon nyűgös volt a gyógyszertől amit kapott. Nagyon nehéz egy kisgyerekre vigyázni!
- Tényleg, neked van egy húgod is, igaz?
- Igen, most végez a középiskolában!
- Akkor talán ismeri Yuri-t. Igazából, már nagyon hiányoztál! - magamhoz húztam és egy csókot nyomtam a szájára. Végre kettesben maradhattunk, így azért sokkal jobb volt mindkettőnknek.
- Bátyus! - hallottam meg Yuri hangját. Hihetetlen, hogy Yuya tényleg igazat mondott és anya elengedte őt, méghozzá teljesen egyedül. Ám mégse egyedül érkezett, hanem egy vele egyidős barna hajú lánnyal, aki nagyon emlékeztetett valakire.
- Yuri, hát te meg, hogy kerülsz ide?
- Yuyan nem mondta, hogy jövök?
- De igen, viszont nem hittem volna, hogy tényleg eljössz. Ki ez a lány? - kérdeztem suttogva és elmosolyodtam.
- Bátyus, ő itt Yuna, a barátnőm!
- A barátnőd? - emelte fel a hangját Hikari.
- Hé, neked meg mi bajod? - néztem rá, mert totál nem értettem ezt a kiborulást.
- Ryosuke, ő a húgom!

4.rész

" Ígérd meg, hogy soha nem fogsz sírni miattam"

Ma volt az első kezelésem időpontja és nem mondhatom, hogy nem voltam beparázva. Szerencsére, Hirona meg én már kibékültünk, így egyelőre, minden rendben volt.

- Ryohei, ébredj, lassan indulnunk kell! - hallottam meg Hirona hangját, mire kinyitottam a szememet. Kana-chan, még nagyban aludt mellettem, nekem pedig nem volt szívem felébreszteni.

- Hirona, nagyon félek! Mi lesz, ha a kezelés nem fog használni és tényleg meghalok?

- Erre ne is gondolj Ryohei! Meglásd, nem lesz semmi baj! Csináltam neked egy kis rizst reggelire, hogy ne éh gyomorral menj. - Odaadta nekem a kis tálka rizst, amit jóízűen megettem. Nagyon finom volt, de szerettem volna kicsit húzni az agyát.

- Legközelebb majd megmutatom, hogy kell jól megfőzni! - láttam, hogy elkeseredik, mire elnevettem magam.

- Bocsi, de nem hagyhattam ki. Nagyon finom lett, ne aggódj.

- Úgy tűnik, a humorérzéked, nem veszett el! - húzta fel az orrát, mire magamhoz húztam és belepusziltam a nyakába. 

- Mondták már, hogy sokkal aranyosabb vagy így mérgesen? Na, ne legyél már ilyen! - erre elmosolyodott és nyomott egy puszit a számra. Miután felöltöztem és elköszöntem mindenkitől, Hirona-val együtt, elindultunk a kórházba. A nekem előkészített szobát, már tegnap megnézhettem. Egy tágas szoba, nagy erkéllyel. Legalább gondoltak arra, hogy fiatal vagyok és szükségem van a nagy térre. Miután megérkeztünk, be is mentem a szobámba.

- Sasaki-kun, köszönöm, hogy eljöttél! Mielőtt elkezdenénk a kezelést, szeretném, ha néhány dologgal tisztában lennél. Két naponta kapod majd a kemoterápiát, illetve sugárkezelést is fogunk alkalmazni, hogy biztosan ne legyenek áttéteid. Tisztában van a mellékhatásokkal, vagy esetleg elmondjam azt is?

- Tisztában vagyok velük, az öcsém miatt! Izomfájdalom, hajhullás, étvágytalanság és hányás és sokszor öntudatvesztés. Doktornő, nem kezdhetnénk el végre? Sajnálom, de valahányszor kórházban vagyok, eszembe jut, hogy az öcsém is egy ilyen ágyban feküdt ugyanezeket a gyógyszereket kapta, mint most én és ő is ugyanúgy érezhette magát, mint én. Biztos nagyon félt, ugyanakkor bizakodott is, hogy minden rendben lesz.
- Ne aggódj Sasaki-kun, a kezelés nem okoz majd fájdalmat, azok csak a mellék hatások! - a nővérek bekötötték az infúziót, arra rácsatolták, a tasakot, amiben az átlátszó folyadék volt. - Most magatokra hagylak titeket, ha lecsöpög az infúzió, visszajövök! - a doktornő kisétált, Hirona pedig, odajött mellém.
- Ryohei, nem akarsz aludni?
- Most nem vagyok fáradt! Inkább mesélj nekem!
- Miről meséljek?
- Arról az idiótáról, aki össze merte törni a barátnőm szívét! Mond, milyen ember volt?
- A focicsapat kapitánya volt, ezen kívül nagyon népszerű is. Mondhatni, olyan volt, mint te, legalábbis ezt próbálta elhitetni velem! Azt mondta nekem, hogy számára én vagyok a legfontosabb, mégis igyekezett mások előtt csak bántani engem! - most először, láttam őt sírni. Még akkor is tartotta magát, mikor el kellett költözniük. Csak kerüljön egyszer a kezem közé az a barom, még a szuszt is kiverem belőle. Felemeltem Hirona állát, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Jól figyelj ide! Egy idióta sem érdemli meg a könnyeidet, még én sem! Hirona, ígérj meg nekem valamit! Amíg velem vagy, soha egyszer se sírj miattam! Végre találtam valamit, amiért harcolhatok! Miattad fogok harcolni a betegséggel, mert veled akarok megélni, minden egyes percet az életben! - láttam, hogy potyognak a könnyei, mégis mosolyog. Mindig ilyennek akarom látni, a mosolya nekem a legjobb gyógyszer a betegségre. - Hajtsd ide a fejedet! - Hirona a vállamra döntötte a fejét, a kezeinket pedig összekulcsoltam. Ha most kellett volna meghaljak, örömmel tettem volna meg. Lassan elnyomott az álom.
- Sasaki-kun, kérlek ébredj fel! - hallottam meg Mayumi-sensei hangját, mire kinyitottam a szemem. Láttam, hogy Hirona már nincs ott mellettem és ez nagyon nem tetszett.
- Hol van Hirona?
- Felhívja a bátyádat, hogy jöjjön értetek! Az infúziót már kivettük, szóval haza is mehetsz!
- Nem is éreztem semmit.
- Persze, hisz nagyon mélyen aludtál. Ne feledd, hogy két nap múlva ugyanitt várlak, továbbá akkor lesz az első sugárkezelés is!
- Megértettem! - nyöszörögtem és leszálltam az ágyról.
- Megjöttem a betegért! - jelent meg Yuya, Hirona-val együtt. Kicsit megnyugodtam, hogy nem lépett le azok után, ami történt.
- Yuya, siessünk vissza, már nagyon éhes vagyok! - erre felkapott a hátára. Na, jó ezt totál nem vártam tőle.
- Most meg mi a fenét csinálsz?
- Nem egyértelmű? Ez a kedves hölgy azt mondta, sokat kell pihenned! - erre kezet csókolt a doktornőnek, aki ettől rendesen elpirult.
- Ne flörtölgess az orvosommal! - ütöttem meg a hátát. - Viszlát doktornő! - mindhárman a kocsihoz mentünk, Yuya pedig elvitt minket az otthonba. Próbáltam marasztalni, de mennie kellett dolgozni. Nos, ilyen az én szerencsém.
- Üdv itthon, Ryosuke! - köszöntöttek a fiúk kórusban.
- Ti mindig ezt csináljátok? Hisz csak egy kezelésre mentem.
- Az lehet, de mind éreztetni akartuk, hogy visszavárunk ide. A nővérem szerint segít a gyógyulásban, ha éreztetjük a beteggel, hogy törődünk vele!
- Mi ez a szag? - csapta meg az orromat az égett szag.
- Ah, a takoyaki! - rohant Hikaru és Kei a konyhába.
- Mi a fenét csináltatok? - csaptam a homlokomra, mikor megláttam, hogy egy egész tepsi takoyaki égett oda.
- Épp ebédet csináltunk neked. Meglepetés!
-Tönkretettétek ezt a mennyei ételt...Na jó, majd én csinálok ebédet! Egyébként honnan szereztétek a takoyaki receptjét?
- A szobádból! Volt a táskádon egy receptkönyv és gondoltuk jó lesz felhasználni!
- Remélem, vissza tettétek a helyére, mert az a házi feladatom!
- A szakácskönyv?
- A tanárom azt mondta, hogy addig is míg nem megyek vissza, tanuljam meg a recepteket, hogy el tudjam majd készíteni őket! Na, most ne zavarjatok, különben nem kaptok ebédet! - szerencsére vették a lapot, így nyugodtan neki tudtam látni a currynek.
- Bátyus! - hallottam meg Kana-chan hangját.
- Oh, Kana-chan, örülök, hogy látlak! - erre a kislány odaszaladt hozzám és megölelte a lábamat.
- Már nagyon hiányoztál! Nagyon unatkoztam, amíg nem voltál itt.
- Tudod, én is kaptam olyan gyógyszert, amilyet te is, ezért nem voltam itt.
- Nagyon fájt? Nekem mindig szokott fájni!
- Nem fájt, bár nagyon elfáradtam tőle. Szóval ha megettük az ebédet, elmegyek lefeküdni jó?
- Én is mehetek veled, ugye?
- Persze, hogy jöhetsz, de most már menjünk enni! - miután mindenki asztalhoz ült, hozzá is láttunk az ebédhez. Most is sok dicséretet kaptam az ebéd kapcsán, aminek nagyon örültem. Jól esik, ha megdicsérik a főztömet. Az ebéd befejeztével, Kana-chan meg én elmentünk lepihenni. Láttam, hogy Hirona már alszik, ezért inkább nem keltettem fel.
- Ő a kedvesed? - kérdezte Kana-chan, mikor már az ágyban feküdtünk.
- Nos, valami olyasmi! Inkább azt mondanám, hogy az a lány, akit szeretek!
- Akkor feküdj oda mellé! Én jól leszek itt egyedül is! - nyomtam egy puszit a kislány homlokára és befeküdtem Hirona mellé.
- Mi történt? - motyogta, de a szemeit nem nyitotta ki.
- Kaptál magad mellé egy háló társat! - erre elmosolyodott és hagyta, hogy magam felé fordítsam.
- Ennel örülök, most először alszunk együtt. Neked ez nem baj?
- Ugyan, miért lenne az? Most inkább aludjunk, mert kezdek én is fáradni! - megfogtam Hirona kezét, majd szép lassan engem is elnyomott az álom.

3.rész

"Mindig továbbmegyek az utamon"

Másnap nagyon nem akartam felkelni. Sajnos ma lesz a csontvelő levétel, hogy azt is megvizsgálhassák! Mintha nem tudnák, hogy az is megfertőződött. Kana-chan már nem volt ott, Hirona azt mondta, hogy már kora reggel elkezdték a kezelését, szóval egy darabig nem fogom látni. Igazából sokkal szívesebben lettem volna ott, mint a kórházban.

-  Hirona, szerinted fájni fog?

- Nos, nem tudom, mindenesetre készülj fel mindenre! Ne aggódj, bent leszek majd veled.

- Nem félsz, hogy félmeztelenül kell láss engem? - elnevettem magam, mire Hirona felhúzta az orrát.

- Ez egyáltalán nem vicces! Ryohei, tudod, hogy a barátod vagyok, ezért kötelességem támogatni téged, amikor szükséged van rá!

- Kérlek, ne mond ezt! Tudod, hogy nem vagyok képes a barátomként tekinteni rád. Hirona, talán te nem érzed, de én tényleg szeretlek!

- Ezt már egyszer megbeszéltük és mondtam, hogy nekem még idő kell!

- Mégis mennyi időt akarsz? Könyörgöm, lehet, hogy már csak hónapjaim vannak hátra! Mire eldöntöd mit akarsz, addigra már rég a sírban leszek!

- Hallani akarod az igazat? Én is szeretlek, de nem fogom ugyanazt átélni még egyszer!

- Mégis miről beszélsz?

- A középiskolában megismerkedtem egy fiúval, akibe beleestem és azt mondta, hogy ő is szeret, de aztán kiderült, hogy fűvel-fával megcsalt és összetörte a szívemet. Tudom, hogy te nem ilyen vagy, de ez a helyzet, szinte pontosan ugyanolyan. Meg tudnád nekem ígérni, hogy boldoggá fogsz tenni, ilyen állapotban? Hidd el, ez csak mindkettőnknek rossz lesz!

- Menj el!

- Most meg miről beszélsz?

- Azt mondtam, hogy menj el! Ha nem akarsz tőlem semmit, akkor meg miért vagy itt? Nem kell nekem senki szánalma!

- Te komolyan azt hiszed, hogy szánlak téged? Mi a fene ütött beléd?

- Hiszen azt mondtad, hogy nem akarsz velem lenni, akkor mégis miért vagy mindig a közelemben?

- Ryohei, nyugodj le, nem vagy önmagad! Értem én, hogy félsz, de nem rajtam kellene kitöltened a dühödet! Tudod mit? Elmegyek és majd ha lenyugodtál, hívj fel jó? - letette az ágyamra a ruhámat és otthagyott. Nagyon dühös voltam rá is, de főleg magamra, amiért ilyeneket mondtam neki. Nem is gondoltam bele, milyen érzés ha valaki csak játszadozik veled, miközben egyáltalán nem szeret téged. De igaza volt, ez tényleg nem én vagyok! Azt hiszem tényleg jobb lesz, ha lenyugodok előtte, nehogy megint megbántsam.

- Bátyus mi történt? - jelent meg az ajtóban az öcsém.

- Yuri, te meg mit csinálsz itt?

- Anya kint vár a kocsinál, szóval siess, mert indulnunk kell! Baj van? Nagyon idegesnek tűnsz!

- Nincs semmi baj, csak kicsit félek, de jól vagyok! Mond meg anyának, hogy sietek! - megint egyedül maradtam a két plusz egy ágyas szobában. Bár Kana-chan este mellettem aludt, szóval az egyik ágy szabadon maradt. Kicsit furcsa lesz megszokni, hogy nem egyedül alszok egy szobában. A saját szobámban, minden csupa fiús volt: Focis poszterek a falon, szakácskönyvek halomban, plusz egy jókora francia ágy, hogy kényelmesen tudjak aludni. Ide viszont nem hoztam semmi különöset, csak egy képet, amin a barátaimmal vagyok. Nem úgy készültem, hogy azon a helyen haljak meg. Szeretnék visszamenni a saját szobámba, abba az otthonba, ahol a családom vár engem haza. Tudom, hogy ez most számukra is nehéz időszak, főleg az anyámnak, aki már egyszer keresztülment ezen, mikor Yuri volt beteg és most végig kell néznie, ahogy a másik fiával is ugyanez történik. Miután felöltöztem, kimentem a szobámból.

- Oh, Ryo, kérsz valamit a boltból? Ha esetleg éhes lennél! - jött oda hozzám Yuto.

- Köszönöm, de nem kérek semmit! Most úgysem lesz rá szükségem, de ti egyetek csak nélkülem! - biccentettem egyet a fejemmel és odamentem a kocsinkhoz.

- Mi történt a kocsinkkal? - kérdeztem, miután megláttam, hogy a régi szuper modern terepjárónk helyett, egy nagyobb, de viszonylag régi családi kocsiban ült az apám.

- Eladtuk az autót! Tudod mostanában nem úgy megy az üzlet, ahogy kéne és különben is, most, hogy te beteg lettél muszáj egy kényelmesebb autó, hogy tudj pihenni út közben! - az anyám egy puszit nyomott a homlokomra, nekem pedig még rosszabb lett a kedvem. A szüleimnek Yakisoba üzletük van, ami eddig nagyon jól működött és sok vendég fordult meg nálunk.

- Mit titkoltok előlem? Kérlek anya, mond el! Lehet, hogy már nem élek otthon, de tudnom kell!

- Az a helyzet, hogy be kellett zárnunk Ryohei! Sajnos az üzlet egyre rosszabbul megy és most, hogy jött a betegség, minden pénzre szükségünk van, hogy neked kényelmesebb legyen a gyógyulásod!

- Szóval minden az én hibám igaz? - elcsuklott a hangom és vissza kellett tartanom magam, nehogy sírni kezdjek. Hihetetlen, hogy ezt kell halljam az anyám szájából.

- Nem a te hibád Ryohei! Most inkább igyekezzünk, mert a doktornő már vár minket! - beszálltunk a kocsiba, Yuri mellettem ült, az anyám pedig az anyósülésen. Yuya valószínűleg még mindig munkában van. A bátyám egy ingatlanirodában dolgozik és  ahhoz képest, hogy nem is olyan régen vették őt fel, egész jól megy neki. Szerencse, hogy neki nem kell ezzel foglalkoznia. Yuri a vállamra hajtotta a fejét és elszundított, én viszont képtelen voltam rá. Borzasztóan féltem attól, hogy mi fog várni még rám. Miután megérkeztünk, egyenesen az onkológiai osztályra mentünk, ahol Mayumi-sensei várt ránk.

- Sasaki-kun, örülök, hogy eljöttél!

- Bárcsak én is ezt mondhatnám doktornő! Elkezdhetjük végre?

- Persze, de előtte szeretném, ha tisztában lennél azzal, mit fogunk csinálni! Nos, mint azt tudod, folyadékot fogunk lecsapolni a gerincvelődből, amivel megvizsgáljuk, hogy mennyire érintette a leukémia. Ha végeztünk, hazamehetsz, de nagyon sokat kell pihenned! Hol van, Hikari-chan? Beszélnem kellene vele is!

- Tudja egy kicsit összekaptunk, ezért ő nem jött el, de mondja csak nyugodtan el az anyámnak, ő majd átadja neki, igaz mama?

- Persze, majd én beszélek vele!

- Csak még egy kérdés! Mégis mennyire fog ez fájni? Mármint a a csapolás?

- Nem tudom megígérni, hogy fájdalom mentes lesz, de igyekezni fogunk! - Mayumi-sensei először befújta a helyet érzéstelenítővel és várnunk kellett, hogy hasson valamit, de nem zsibbadt le a hely, szóval kétlem, hogy bármit is fog majd használni. Az anyám és az apám nem bírtak bennmaradni, Yuri viszont igen, így ő volt azt, aki fogta a kezemet, miközben a vizsgálatot csinálták. Ennél rosszabb, tényleg nem lehet! Nem volt elég, hogy azt az óriási tűt belém szúrták, de még meg is forgatták a testemben. Alig vártam, hogy végre készen legyünk. Mikor végre elkészültünk, Mayumi-sensei letapasztotta a sebet és újra elismételte, hogy nagyon sokat kell majd pihenjek, különben nem fog beforrni a heg. Jó persze, ezt eddig is tudtam, de a felnőttek imádnak mindent ezerszer elismételni. 

- Anya, ki tudnátok tenni a parkban? - kérdeztem, miután már a kocsinál voltunk.

- Ryohei, hiszen a doktornő azt mondta, hogy pihenned kell!

- Tudom, de beszélnem kell Hirona-val! Kérlek, tegyétek meg ezt értem! - végül belementek, én pedig ott maradtam a parkban, teljesen egyedül. Pechemre elkezdett fájni a sebem, ezért kínok közt hívtam fel Hirona-t.
- Ryohei, mi történt?
- Hirona, itt vagyok egyedül a parkban, kérlek gyere ide! - már nem csak poén volt, amit csináltam. Eredetileg csak meg akartam őt viccelni, de sajnos a saját csapdámba estem bele.
- Hol vagy, azonnal oda megyek!
- A parkban vagyok, de kérlek siess! - kinyomtam a mobilt és a sebre tapasztottam a kezemet. Nem nyomtam oda túlságosan, nehogy felszakadjon és vérezni kezdjen.
- Ryohei! - hallottam meg Hirona kiáltását, úgy tíz perc múlva. Próbáltam felállni, de nem tudtam.
- Hirona, sajnálom, hogy ide kellett jönnöd! Tudom, hogy nem voltam túl kedves veled és ezt nagyon sajnálom! Észre kellett volna vennem, hogyan érint ez téged, de én csak a saját érzéseimre koncentráltam. Kérlek bocsáss meg!
- Én is sajnálom, amiért csak így elhajtottalak! Tudod most volt elég időm, hogy átgondoljam a dolgokat és rájöttem, hogy talán azzal a sráccal, csak téged akartalak pótolni!
- Engem? Tehát akkor te is?
- Én is szeretlek Ryohei, de túlságosan félek attól, hogy mi fog várni rád!
- Hidd el, én is nagyon félek ettől, de megéri harcolni kettőnkért, nem? - Hirona odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a számra. Noha nem volt egy igazi csók, de nekem mégis sokkal többet jelentett annál.
- De igen, viszont akkor együtt kell harcolnunk, oké? - felsegített a padról én pedig magamhoz öleltem. Annyira meleg volt és az illata ahhoz az epres habfürdőhöz hasonlított, amit mindig használtam.
- Megígérem, hogy keményen fogok harcolni értünk! Kerül, amibe kerül, de megnyerem ezt a csatát!

2.rész

"Van értelme annak a szerelemnek, ami egy napon talán eltűnik?"

Miután sikeresen elmondtam Hirona - nak, hogy mit érzek iránta, kicsit megkönnyebbültem, mégis bosszantott, hogy ő még nem akar velem lenni. Pedig olyan szép lenne, mint egy filmben: Mi lennénk a főszereplők, akik boldogan élnek amíg meg nem halnak....Ki a fenét álltatok? Hiszen az én helyzetemre legfeljebb a meg nem haltak rész illene. Akármilyen szép is lenne, én legfeljebb a szegény második lehetnék, aki kénytelen átengedi a főhősnek a szeretett lányt, mert tudja hogy úgyse húzza már sokáig. Na ezt a szerepet mintha rám írták volna! A szegény második, aki addig figyeli titokban a lányt, amíg meg nem hal. Ezért a szerepért még Oscart is kapnék az tuti. Bezzeg Hirona, na ő tökéletes főhősnő lehetne, azzal a ragyogó szemével és mosolyával. Hiába ez lett nekem megírva. Vissza mentünk az otthonba, ahol Yuto már várt minket.

- Tessék, itt a papír amit kértél! - nyomtam a kezébe.

- Szóval a nővérem az orvosod? Az tök szuper, ő úgyis elég gyakran jár ide.

- Nem is állsz kapcsolatban vele?

- Nos tény, hogy keveset beszélgetünk, mivel én se hagyhatom el a helyet túl gyakran az állapotom miatt. A helyre nem börtönként kell tekinteni, inkább olyan ez, mint egy nyári tábor, ha a gyógyszereket és a fájdalmat nem számoljuk.

- Tudom milyen, mert az öcsém is keresztül ment ezen. Azzal nyugtatom magam, hogyha neki sikerült, akkor nekem is fog.

- Tessék itt a szobátok kulcsa. Kana Chan nagyon fog örülni, hogy végre nem lesz egyedül a szobában.

- Kana Chan?

- Ő lesz a szobatársad! - ez remek, szóval lesz még egy velem egykorú lány is. Mondjuk azt remélem, hogy Hirona nem lesz rá féltékeny. Megfogtuk a bőröndöket és bevittük a szobába. Ott csak egy hat év körüli rövid barna hajú kislány volt aki kiskutya módjára nézett ránk a nagy szemeivel. Na ha ő lesz Kana Chan én fogom magam és hazamegyek!
- Bátyus, te leszel majd a szobatársam? - tipegett oda hozzám, én pedig idegesen bólintottam együtt.
- Yuto bácsi azt mondta, hogy te is olyan beteg vagy, mint én. Akkor veled is ez lesz majd ugye? - végigsimította a haját, mire az ujjai között maradtak a hajszálai. Valósággal rosszul voltam és nagyon megbántam, hogy idejöttem. Egyszerűen akaratlanul is az öcsémet láttam benne. Igyekeztem erőt venni magamon és leguggoltam Kana Chan elé.
- Igen, majd velem is ez fog történni, de ugye nem fogsz majd kinevetni ha majd nem lesz hajam?
- Persze, hogy nem, te úgy is szuper menőn fogsz kinézni! - a szemei csillogtak, mire a szám mosolyra húzódott. Hiába, imádom a gyerekeket főleg az ilyen kicsiket mint Kana Chan. Hirona segített nekem kicsomagolni, majd mindhárman a közös szobába mentünk.
- Ryohei, látom már meg is ismerkedtél Kana Chan - nal!
- Igen, mi ketten nagyon jó barátok leszünk igaz? - Kana Chan mosolyogva bólintott egyet. - Apropó, nem kerestek véletlenül valakit, aki megfőzi az ebédet?
- Nos, a szakács aki itt dolgozik, mindent egyedül csinál és elég sok időt igénybe vesz neki.
- Nos, akkor mond meg neki, hogy mostantól van egy segítője!
- Tényleg, mégis kicsoda?
- Nem egyértelmű? Gasztronómiát és konyhaművészetet tanulok az egyetemen, továbbá étteremben is dolgoztam már, szóval egy csapat betegre főzni igazán nem lesz gond!
- Nem kérhetem, hogy itt dolgozz, hiszen azért jöttél ide, hogy meggyógyulj!
- Akkor tekintsd ezt annak, hogy most adom vissza a kölcsönt amit kaptam!
- Mégis miről beszélsz?
- Te befogadtál és hagyod, hogy itt lakjunk, a legkevesebb az, hogy segítek ameddig csak tudok! Ez a kölcsön kenyér visszajár elv! Ha valaki jót cselekszik veled, akkor úgy illik, hogy azt háláld is meg! Na, hol van a konyha?
- Majd mi megmutatjuk! - bukkant fel Hikaru és Kei. Kei keze ökölben volt és rángatózott, amitől egy kicsit megijedtem.
- Rendben vagy?
- Persze, csak nem rég volt egy újabb rohamom és még nem nyugodtam meg teljesen, de ne aggódj nem jelentek rád veszélyt! - mind a négyen a konyhába mentünk, illetve Kana Chan is jött velünk, hogy ne unatkozzon.
- Mi lenne, ha Miso levest csinálnék? Az úgyis hamar meg van és könnyű is elkészíteni!
- Mi majd segítünk neked! - így munkához is láttunk. Hirona, Kana - Chan - t szórakoztatta, amíg én Hikaru és Kei segítségével megfőztem az ebédet. Azt hiszem, most legalább hasznosítani tudom, amit eddig tanultam. Szerencsére hamar elkészültem a sok segítségnek hála.
- Ryo, köszi a segítséget, hihetetlen, hogy még így betegen is mennyi életkedved van!
- Hiszen még el sem kezdték a kezelést. Majd azután mond ezt, miután már túl vagyok jó pár terápián. Nem hiszem, hogy akkor is ezt fogod mondani! - csak most érzem át igazán mekkora súlya van annak, amiket mondunk. Hiszen gyakorlatilag azzal a sokszor halálos kimenetelű betegséggel viccelődünk, amiben én is szenvedek. Miután az ebéd elkészült, Yuto segitett nekünk megteríteni, majd odahívta a többi beteget, hogy együtt együnk. Mindössze tíz beteg volt bent és csak nekem volt kísérőm, így összesen tizenegyen voltunk.
- Nahát Ryo, ez nagyon finom!
- Nos, Yuto örülök hogy elnyerte a tetszésedet az étel! Nekem most ki kell mennem a mosdóba! - úgy tettem, mintha valóban odamennék, de aztán megfordultam és kisiettem a házból. Noha előttük igyekeztem megjátszani magamat, de valójában fullasztó volt a légkör. Nem akartam, hogy egy rákos kislány legyen a szobatársam, sem azt, hogy egy beteg emberekkel teli helyen éljek. Először még jó ötletnek tűnt, de most már nem az.
- Bátyus minden rendben!
- Yuri, hogy kerülsz te ide?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Nem bent kellene lenned? Azt hittem erre vágytál!
- Igen, de akkor is megfulladok odabent. Én nem akarok beteg lenni Yuri! Csak otthon akarok lenni veletek és nem azzal törődni, hogy meg fogok halni! - erre az öcsém most először felpofozott.
- Most meg mit sajnáltatod magadat? Hol van az a bátyám, akire mindig felnéztem? Mert aki itt áll, csak egy szánalmas lúzer, akiben nincs annyi erős, hogy szembe nézzen a betegséggel!
- Yuri!
- Bátyus, muszáj küzdened, különben nem te fogsz győzni! Tedd meg értem, Bátyus hogy továbbra is büszke lehessek rád!
- Rendben van, megteszem! Köszönöm, hogy te mellettem állsz! - Yuri meg én visszamentünk. Láttam, hogy mindenki csöndben bámul. Én azonban észrevettem, hogy Kana-chan nincs ott. - Hol van Kana-chan?
- Azt mondta, hogy inkább egy saját szobában aludna! - szóval meghallhatta amit mondtam?
- Yuto, kérlek beszélnem kell vele! - Yuto odavezetett egy kissebb szobába. Kana-chan ott ült az ágyon és szomorúan lógatta a lábát. - Kana-chan, bejöhetek?
- Mit szeretnél még Bátyus? Már elköltöztem tőled, ne aggódj!
- Már, hogy ne aggódnék te kis buta. Sajnálom hogy megbántottalak, de szeretném ha te is ott lennél velem, hogy ne unatkozzak!
- Biztosan ezt szeretnéd?
- Igen, na visszamegyünk? - bólintott egyet, én pedig felkaptam és mentünk is vissza a szobánkba. Lefektettem a kislányt, majd mellé feküdtem és nekiláttunk a délutáni csendes pihenőnek.

Bevezető

"Rossz döntés, ez minden, üdvözöllek az ostoba életemben"(Pink: Perfect)

 "Az élet szép" tartja a mondás. Ez igaz is volt, egészen 20 éves koromig. Mindent megkaptam, amiről csak egy velem egykorú álmodhat: Klassz család, még klasszabb barátok, Japán egyik legjobb egyetemén tanultam, ráadásul minden esélyem meg volt rá, hogy az egyetem után, egy étteremben dolgozhassak majd elismert szakácsként. Már kiskorom óta ez volt minden álmom. Miért is kellett volna figyelembe vennem azt, hogy ez az álom, egy pillanat alatt szertefoszolhat? Az egész egy tök átlagos napon kezdődött, mikor is a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk focizni. A középiskolában odáig voltunk érte, saját csapatunk is volt, ma már inkább csak hobbi és már egyikünk se veszi komolyan az egészet.
- Ryo, ugye beállsz a kapuba? - nézett rám könyörgő tekintettel a barátom Daiki, mire én karba tettem a kezemet.
- Ne már, tudod, hogy mennyire utálok ott lenni!
- Igen, de Kitayama beteg lett, szóval kell valaki aki helyettesíti és mind tudjuk, hogy te vagy a legjobb közülünk! - ezt mondjuk jól látta. A gimiben én voltam a csapat kapitánya és pár kivétellel az összes megnyertük.
- Jó meggyőztél! - beálltam a kapuba és vártam, hogy érkezzen a labda. Nem tudom, hogy a meleg vagy a kimerültség hatására, de eléggé megszédültem. Nekitámaszkodtam a kapunak, nehogy elessek.
- Ryo, jól vagy? - jöttek oda a fiúk, én pedig bólintottam egyet.
- Semmi bajom, csak elég meleg van itt! Tegnap elég hosszú napom volt, talán jobb lesz, ha most hazamegyek! - bár még csak délelőtt volt, nekem már elment a kedvem az egész naptól. Pedig nem lett volna rossz újra focizni egyet, de úgy éreztem, szükségem van a pihenésre.
- Megjöttem! Dobtam le a táskámat, a sarokba.
- Bátyus, miért jöttél haza ilyen korán? - jött oda hozzám a kisöcsém Yuri. Ő a család legfiatalabb tagja és mégis neki kellett a legtöbb szörnyűségen átesnie. Hatévesen derült ki, hogy leukémiás és kilencéves korától kezdve tünetmentes. Azalatt a három év alatt örültünk a bátyámmal, ha havonta egyszer láthattuk. Anyánk nagyon ügyelt rá, hogy Yuri semmiféle fertőzést ne kaphasson el, így gyakorlatilag elzárta őt az emberek elől. Akkoriban olyan volt, mint egy félőrült. Yuri most tizenhat éves és noha iskolába járhat, de a barátaival nem mehet el szórakozni, így nagyon egyedül érzi magát. Elég befelé forduló fiú, még szerencse, hogy én tudom mivel csalhatok mosolyt az arcára.
- Nem éreztem jól magam, szóval hazajöttem pihenni! Már megint egyedül hagytak téged igazam van? - borzoltam össze a haját és magamhoz öleltem.
- Mint mindig, de anya azt mondta siet haza és nekiáll az ebédnek!
- Ajánlom is neki, mert kilyukad a gyomrom!
- Megszólalt a nagy szakács! Nem neked kellene főznöd, ha már ennyire akarsz egy saját éttermet?
- De nem érek rá erre! Sokat kell még tanuljak, meg különben is, anya főztjénél nincs jobb! Na jó, kicsit kimegyek az udvarra, hátha képes leszek pihenni! Addig ne csinálj semmi rosszat öcsi! - megpaskoltam a fejét és kimentem a kertbe levegőzni. A fáradság érzetem nem csökkent, sőt egyre jobban nőtt. Épp csak leültem a padra, az orrom erőteljesen vérezni kezdett. Odatapasztottam a kezemet, hogy elállítsam, de nem használt semmit sem.
- Yuri! - kiabáltam torkom szakadtából, mire az ajtóban megjelent a kis öcsém.
- Bátyus mi bajod van? - rázta meg a vállamat, én pedig kezdtem egyre gyengébbnek érezni magamat, az elvesztett vértől.
- Hívd a mentőket! - ez volt az utolsó mondatok, a képszakadás előtt. Mikor legközelebb felébredtem, már egy kórházi szoba, nyomasztó légköre fogadott. A testem annyira legyengült, hogy felkelni se tudtam.
- Ryo, hogy érzed magad?
- Mint akit fejbe vágtak, egy kalapáccsal! Anya, te mit keresel itt?
- Miután az öcséd hívta a mentőket, engem is felhívott, én pedig azonnal idejöttem. Szólok is az orvosnak, hogy felébredtél!
- Nincs rá szükség, csak haza akarok menni! Tudod, hogy mennyire utálom a kórházakat! - keltem volna fel, de az anyám óvatosan visszatolt a helyemre.
- Szólok az orvosnak! - azzal fogta magát és kiment a szobából. Hát ez remek, ezt most jól megcsináltam. Kellett nekem rosszul lennem. Néhány perccel később vissza is jött, egy fiatal nő társaságában.
- Nakajima Mayumi vagyok, én leszek az orvosod Sasaki Kun! - igazán szép nő volt, de soha nem keltené fel a figyelmemet egy orvos sem.
- Csak ma lesz az orvosom, szóval nem kell ilyen közvetlennek lennie! Inkább vizsgáljon meg, mondja nekem, hogy minden rendben van és engedjen haza, hogy ki tudjam magamat pihenni, mert holnap be kell menjek az egyetemre.
- Rendben van, akkor kérlek gyere velem az onkológiai osztályra, hogy elkezdhessük a vizsgálatot! - ha csak meghallom ezt a szót, legszívesebben ordítanék. Ezen a borzasztó helyen fejüdt Yuri 3 éven keresztül.
- Na azt már nem! Nem fogok még egyszer odamenni! Yuri betegsége után megfogadtam, hogy még egyszer be nem teszem oda a lábamat!
- Nézd Sasaki Kun, a tüneteid alapján, már le merem vonni a következtetést, hogy vajon mi okozza ezt, de nem akarom, hogy igazam legyen, ezért kell velem jönnöd!
- Nincs más választásom igaz? - morogtam és indultam az orvos után. Mikor az osztályra értünk, ismerős érzés fogott el. Az a sok beteg gyerek, akik halálsápadtan ültek a folyosókon és lopva rám pillantottak, az aggódó szülők tekintete egyszerűen hátborzongató volt.
- Mégis mivel kezdjük?- csaptam össze a tenyeremet mosolyogva, miután beléptünk a vizsgálóba.
- Ez csak egy vérvétel lesz, utána haza is mehetsz!
- Nahát, ennél azért többre számítottam!
- Az édesanyád elmondta, hogy az öcsédet is itt kezelték, mikor még gyerek volt!
- Igen, de nem igazán szeretek erről beszélni! Az anyám mindig eltúlozza a dolgokat, amiért nagyon mérges vagyok rá! - a doktornő beleszúrta a tűt a kezembe és levette a véremet. Semmi extra nem történt ezután és szerencsére, még aznap hazamehettem a kórházból.

*Öt nappal később*

Már majdnem egy hét is eltelt, de a kórház hírét sem hallottam. Ezt egész jó jelnek tekintettem, szóval nem kellett aggódnom semmiért. Épp Yuri társaságában főztem meg az ebédet.

- Olyan finom az illata! Bátyus, mikor kóstolhatom már meg? - rángatta meg a pólóm szélét és azokkal a nagy és csillogó boci szemekkel rám meredt.

- Mindjárt kész, ne legyél ennyire türelmetlen öcsi! Különben is, meg kell várnunk, ameddig Yuya haza nem ér, addig nem kezdhetünk neki! - erre lebiggyesztette a száját, majd leült az asztalhoz és kalimpálni kezdett a lábával. Igazság szerint Yuri  nem volt éppen, egy normális tizenhat éves, mert baba arca és gyermeteg személyisége, néha azt az érzetet keltette az emberekben, mintha egy tizenhárom vagy tizenkét évessel beszélne az ember. Miután elkészültem az ebéddel, az anyánk is betoppant.

- Ryo, vedd a kabátodat, mert indulnunk kell a kórházba! Matsuda Sensei, ismerteti velünk az eredményeidet!

- Elmegyek, de csak akkor, ha a kicsi öcsikém is jöhet velünk! - mutattam az asztalnál ülő Yuri - ra. Szerencsére sikerült őt meggyőznöm, hogy jöhessen ő is, így el is indultunk. A ház nem volt messze a kórháztól, így hamar megérkeztünk.

- Sasaki Kun, örülök, hogy itt vagy! - a doktornő nem tűnt túl vidámnak, ez pedig eléggé nyomasztott.

- Szóval, mi az eredmény? Csak nem elrontottam a gyomromat? - igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, de a valóság engem is sokkolt.

- Sajnálom Sasaki Kun, de a sejtéseim nem csaltak és az eredményeid alapján, akut limfoid leukémiád van!

- Maga most viccel velem ugye? Tudom már, ez a kész átverés show és én vagyok a legújabb áldozat. Most már csak, a kamerának kell meglennie és kész is az  átverés!

- Ez nem vicc Sasaki Kun! Ezt a dolgot komolyan kell venned!

- Ne szórakozzon már velem! Én nem lehetek beteg érti? egyszerűen nem és kész!

- Ryohei, nyugodj le kérlek! - simogatta meg az anyám a karomat, de én reflexből elhúztam.

- Nem fogok lenyugodni! Én nem fogom végigcsinálni azt, amit Yuri egyszer már igen, ezt az egyet jól jegyzed meg anya! Az ő életét tönkretetted, de az enyémet nem fogod! - kirohantam a teremből, az ajtót pedig becsaptam magam mögött. Szükségem volt az egyedüllétre, hogy egy kicsit gondolkodhassak.

- Bátyus! - hallottam Yuri vékony hangját mögöttem, mikor a kórházon kívül voltam.

- Sajnálom, hogy fel kellett hoznom a dolgot! - a hangom elcsuklott és sírva rogytam le a földre.

- Nem akarlak ilyen állapotban látni téged! - leguggolt mellém és letörölte a szememből a könnycseppeket.

- Én nem fogom ezt végig csinálni! Inkább halljak meg szépen, de nekem ehhez nincs elég erőm! - szipogtam és magamhoz öleltem a kis törpét.

- Miféle idióta vagy te Sasaki Ryohei? - ez a hang, csak egyetlen egy embertől jöhetett.

- Nem lehet! - motyogtam, mikor megláttam magam mögött, a barna hajú és barna szemű gyerekkori  legjobb barátomat Yamazaki Hirona - t. Még az óvodában lettünk barátok, de a középiskolát sajnos, már nem együtt fejeztük be.

- Mi az, meg sem ismersz engem? - Egy pillanatra elmosolyodott, de láttam a szemében, hogy továbbra is nagyon mérges.

- De igen, csak meglep, hogy annyi év után újra láthatlak!

- Mi a fene ütött beléd? Ilyen könnyen feladnád? Te nem voltál ilyen Ryohei!

- Te ezt nem érted meg! Yuri, már egyszer átesett ezen és láttam mit művelt vele a betegség, épp ezért nem akarok én is átmenni ezen!

- Tehát ilyen könnyen búcsút intenél az álmaidnak? Nem gondoltam volna, hogy egyszer még ilyet hallok tőled!

- Én nem akarok meghalni, de szenvedni se akarok újra! - erre Hirona letérdelt mellém és magához ölelt. A vállára hajtottam a fejemet és megeredtek a könnyeim. Utoljára akkor sírtam így, mikor Yuri beteg volt és én nem maradhattam bent nála.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Majd én itt leszek és támogatni foglak!

- Akkor ez azt jelenti, hogy visszaköltöztetek ide?

- Igen és majd én vigyázok rá! - elmosolyodtam, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Felsegített a földről és visszamentünk a vizsgálóba.
- Doktornő, bocsásson meg az előbbiért, csak nagyon ideges lettem! - biccentettem egyet a fejemmel, mire biztatóan rám mosolygott.
- Ugyan már semmi gond, természetes, hogy így reagáltál. Sasaki Kun, nagyon jók az esélyeid, szóval nem kell aggódnod! A hétvégén kezdjük el a kezelést, addig pedig igyekszünk minél hamarabb donort találni neked!
- Szóval nekem is muszáj lesz, a  csontvelő-átültetés?
- Attól tartok igen. Ez az egyetlen mód, hogy a kezelés tényleg sikeres legyen! - na ez újból szíven ütött. Itt kezdődött el anno anyám hisztériája és ekkor kezdte el fogolyként tartani az öcsémet. Miután végeztünk, mind a négyen elindultunk hazafelé.
- Anya, tisztázzunk valamit! Azért, hogy a kezelésem nyugodt körülmények között teljen és ne legyek ideges, kérlek tartsd magad távol tőlem! Rájöttem ugyanis, hogyha nem akarok Yuri sorsára jutni, akkor téged ki kell tiltani a kórtermemből, nehogy engem is bezárhass, mint őt!
- Nézd Ryohei, az anyád vagyok és én tudom mi a jó a neked!
- Egy fenéket tudod! Yuri hányszor mehetett el a barátaival szórakozni? Ja várjunk csak, még soha nem volt együtt a barátaival hála neked, aki még mindig elzárod az emberek elől, pedig már rég meggyógyult!
- Bármikor visszaeshet, ezért elővigyázatosnak kell lennünk!
- Amíg a kezelésem tart, addig keresek magamnak, egy lakást, ahol te nem tudod irányítani az életemet! - elkaptam Hirona kezét és vonszoltam magam után.
- Most mihez akarsz kezdeni? - kérdezte tőlem, miközben igyekezett lépést tartani velem.
- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy belőlem nem fog az anyám, egy begubózott hernyót csinálni!

1.rész

"Először, első szerelem, milyen érzés is ez? Akkor kezdődött mikor hallottam „szeretlek” az első alkalommal"(Robin Beck: First Time)

Milyen érzések is kavarogtak benne a diagnózistól számított néhány napon belül? Őszintén megmondva fogalmam sincs. Volt egy kis düh, egy kis csalódás, viszont öröm is hiszen végre újra láthattam Hirona - t, aki felajánlotta, hogy amíg nem kell a kórházba költözzek, lakhatok nála is. Anyám, akivel azóta viszonylag helyreállt a viszonyom félve egyezett bele, de elvégre már nem vagyok gyerek és néha muszáj önálló döntést hozzak.
- Ryohei, kész a reggeli! - kiabált be a szobába, ahol aludtam, megzavarva ezzel a csendes pihenőmet.
- Megyek már! - dörzsöltem meg a szememet, majd miután kikászálódtam az ágyból, egyenesen a konyhába mentem. Hirona lakása nem túl nagy, sőt mondhatni kicsi, de engem ez egyáltalán nem zavart, mert nagyon otthonos és csak ketten lakunk itt.
- Remélem szereted a francia pirítóst, mert jelenleg csak azzal tudok szolgálni!
- Persze, ne aggódj nem vagyok válogatós. Egyébként köszi, hogy befogadtál, nem is tudom mihez kezdtem volna nélküled.
- Ugyan már, ahol a szükség, ott a segítség nem? Meg aztán elég rég nem láttuk egymást, így majd egy kicsit nosztalgiázhatunk együtt!
- Ne aggódj, már nem foglak sokáig zavarni. Tudod Daiki mesélt nekem egy speciális otthonról, ahol hozzám hasonló rákbeteg illetve életveszélyes betegségben szenvedő fiatalok laknak és ráadásul még egy kísérő is bent lakhat velem!
- Biztos, hogy ezt szeretnéd Ryohei? Tudod, hogy itt nyugodtan lakhataz, ameddig csak szeretnél.
- Igen, de ez közelebb van a kórházhoz, szóval nem kellene olyan nagy távot megtennem.
- Hát, akkor nincs mit tenni. Becsomagolom a holminkat és indulhatunk megnézni az új otthonunkat!
- Hirona, te meg miről beszélsz?
- Csak nem gondoltad, hogy nélkülem fogsz odamenni ugye?
- Igazából megkértem Daiki - t, hogy lakjon bent velem.
- Igen, de Daiki - nak, ott van az egyetem és a két dolog egyszerre nem megy neki sem.
- Ez igaz, de te most fogsz egyetemre menni!
- Halasztok egy évet, hogy gondoskodhasak rólad, ez volt a mamád feltétele arra, hogy itt lakhass nálam.
- Nem kérhetem tőled, hogy miattam félredobd az álmaidat.
- Ez csak természetes, hiszen barátok vagyunk! - barátok? Azt hiszem én már gyerekkorunk óta nem csak barátként tekintek rá, ezek szerint ő nem érez többet irántam. Miután Hirona összepakolta a dolgainkat, el is indultunk. Először tettünk egy kitérőt, hogy előtte még láthassam a családomat.
- Megjöttem! - léptünk be a házba, ahol legnagyobb meglepetésemre, ott volt az egész család.
- Bátyus, olyan jó, hogy itt vagy! - jött oda hozzám Yuri, én pedig magamhoz öleltem.
- Csak szerettelek volna látni titeket. Tudjátok, mától a kórház közelében lévő otthonban fogok élni, Hirona pedig elkísér majd.
- Ryohei, jól meggondoltad ezt? Ha komolyan gondolod, akkor mi mind támogatunk téged! - most először hallok ilyet az anyámtól és nagyon boldoggá tett.
- Remélem azért meg fogok látogatni engem.
- Ez csak természetes fiam, elvégre egy család vagyunk és egyszer ezen már túljutottunk és most is így lesz!
- Köszönöm apa, örülök, hogy mind kiálltok mellettem. Yuya, megkérhetlek arra, hogy kísérj el minket? Jobb ha egy felnőtt is ott van.
- Persze, elkísérlek titeket, de akkor igyekezzetek! - elköszöntünk mindenkitől, majd Yuya elvitt minket az újdonsült otthonunkhoz. Kívülről eléggé modernnek tűnt. Nagy ablakok, bézsre festett falak és láthatóan elég nagy is volt. Miután bementünk, egy nagy és tágas szoba fogadott minket, ami tele volt emberekkel. Gondolom ez valami közös helyiség lehetett. A sok ember között volt egy fiú, aki nálam pár évvel idősebb volt és elég dühösnek tűnt. Vele volt egy szőke hajú srác is, akit erővel a falnak szorított.
- Nem meg mondtam, hogy ne szórakozz velem? - a hangja betöltötte a termet, viszont senki sem törődött vele. Én jobbnak láttam, ha leállítom, mielőtt még bántaná a másikat.
- Ne haragudj, de nem engednéd őt el? Ha így folytatod, a végén még bántani fogod!
- Neked ahhoz mi közöd? Egyáltalán ki a fene vagy te?
- Én csak most jöttem és keresek valakit, aki megmondaná, hogy lehet beköltözni ide.
- Oh, akkor bocsi, már azt hittem valami betörő vagy! Én Inoo Kei vagyok és agresszív dühkitöréseim vannak.
- Igen, azt észrevettem.
- Nem szokott ez olyan sokáig tartani, általában tíz perc és már el is múlik, igaz Hikaru?
- Igen, de addig is jobb ha azt tesszük amit mond, különben ki tudja mi fog történni! Egyébként én Yaotome Hikaru vagyok és épp új tüdőre várok. Ember én mondom neked, borzasztó estéim vannak! Ha többet akarsz megtudni az itteni életről, kérdezd Yuto - t, ő amolyan vezetőféle és ő az aki, már gyerekkorától kezdve itt lakik! - mutatott Hikaru egy nagyon magas fekete hajú srácra, aki épp a kanapén ült és papírokat nézegetett. Megköszöntem a segítséget és oda is mentünk hozzá.
- Te vagy Yuto?
- Igen én vagyok az. Csak nem egy új lakó vagy? Ha igen, az tök szuper lenne.
- Nos igazából, pont ezért akartam veled beszélni. Az egyik barátom mesélt a helyről és szerettem volna megkérdezni, hogy lakhatok e itt.
- Persze, hogy maradhatsz, de még a nevedet sem mondtad meg, így kicsit nehéz lesz! - nevette el magát.
- Yamada Ryosuke vagyok és csak néhány napja tudtam meg, hogy leukémiám van!
- Az egy nagyon durva betegség! Nekem a szívemmel vannak problémák egész gyerekkorom óta. A helyet az apám építette, a mamám emlékére, aki szintén rákban halt meg!
- Ne haragudj, hogy felhoztam ezt.
- Ugyan már, semmi gond. A rákbetegnek, van egy külön részük az épületben, amit csak ők és a kísérőik használhatnak.
- Miért vannak külön?
- A fertőzések miatt. Ha elkezdik a kezeléseket, fertőzésmentes helyre kell kerülnöd, hogy ne legyen bajod, de ne aggódj a közös helyiség mindenkié, szóval ha nagyon unatkoznál, ide mindig kijöhetsz. Tényleg, ki a kísérőd? - Hirona felé mutatta, mire Yuto szeme kikerekedett.
- Ne mond, hogy a barátnődet hoztad el ide? Nagyon bátor vagy mondhatom!
- Ő nem a barátnőm, csak egy gyerekkori barátom, aki itt lesz velem, hogy ne legyek egyedül.
- Ez nagyon szép tőle. Na jó, akkor adok neked egy nyilatkozatot, ezt vidd el az orvosodnak és írasd vele alá, hogy beleegyezik abba, hogy huzamosabb ideig itt maradj.
- Rendben van Yuto és köszönöm szépen! - Yuto megengedte, hogy a csomagjainkat itt hagyjuk, amíg Hirona meg én elmegyünk Mayami Sensei - hez, hogy aláírassuk vele a nyilatkozatot. Miután megérkeztünk, bekopogtunk az irodájának ajtaján.
- Szabad! - bementünk, majd mindketten biccentettünk egyet a fejünkkel.
- Sasaki Kun, örülök, hogy itt vagy! A kezelés miatt jöttél igazam van?
- Többek között igen, de szeretnék még kérni magától valamit.
- Mond csak nyugodtan!
- Aláírná ezt a beleegyező nyilatkozatot? - toltam elé a papírt.
- Nahát, szóval te is ott szeretnél élni? Az öcsém is ott él, már elég hosszú ideje. Szerintem találkoztál is vele, egyidősek vagytok!
- Nem hiszem, Sensei!
- Ez furcsa, pedig a házba való költözést ő intézi!
- Maga Yuto nővére? - nagyon meglepődtem azon, hogy az orvosom Yuto testvére.
- Igen én vagyok az. Az apánk készítette ezt a helyet, mert azt akarta, hogy Yuto kényelemben és vidámságban élhessen távol a kórháztól. Persze ettől függetlenül ott is vannak orvosok, akik figyelnek az ott élőkre, én is hetente többször megyek oda, hogy megnézhessem, hogy vannak a betegek. Sasaki Kun, meg kell kérdezzem, hogy biztos vagy a döntésedben? Ha azt a gelyet választod, az ugyanolyan, mintha itt lennél a kórházban, vagyis csak akkor hagyhatod el a helyet, ha abba én is beleegyezek. Fontos, hogy a kezelésed alatt semmilyen fertőzést ne szedj össze!
- Tisztában vagyok ezzel Sensei, ne aggódjon biztos vagyok a döntésemben. Egyébként a kórházban nem maradhat bent velem senki sem éjszakára, viszont a házba beköltözhet velem valaki.
- Ez azt a célt szolgálja, hogy a betegek otthonosabban érezzék magukat. Annyit szeretnék még tudni, hogy ki költözik be veled?
- A barátom Hirona!
- Hirona Chan, adok neked egy mobilt, amin csak az én számom van rajta, ha bármi történne Sasaki Kun - nal úgy, hogy én nem vagyok ott, kérlek azonnal hívj fel engem! - Hirona bólintott egyet, majd eltette a telefont. - Még valami. Sasaki kun, kérlek töltsd ki ezt a nyilatkozatot, a kezeléssel kapcsolatban.
- Na és, hol és mikor fogom kapni a kezeléseket?
- Az első néhány kezelés még itt lesz a kórházban. Ha már elkezdődnek a mellékhatások, már nem kell idejönnöd, csak ha már találtunk neked donort a csontvelő átültetéshez! Az első kezelést, már holnap meg fogod kapni.
- Rendben van! - miután mindketten aláírtuk a papírt, Hirona - val együtt távoztunk a kórházból. - Szerinted, hogy fogok majd kinézni, ha már nem lesz hajam, le leszek fogyva és egy lpést se fogok tudni önállóan megtenni?
- Miért foglalkozol most ezzel? Egyébként meg ugyanolyan leszel, legalábbis az én szememben mindenképp.
- Igen, de attól nem leszek túl vonzó másoknak!
- Miért akarsz másoknak tetszeni? Nem az a lényeg, hogy te elfogadd magadnak olyannak, amilyen vagy?
- Annyira szeretem, mikor ilyen bölcs vagy! - húztam el a számat, majd karon fogtam őt.
- Hé, most mit csinálsz?
- Elviszlek téged a kedvenc helyemre! - rámosolyogtam, majd egyenesen a parkba mentünk, ahhoz a cseresznye fához, amit az apánk ültetett Yuri betegségének idején.
- Hé, ez az a fa, amit még az apukád ültetett nem?
- Igen, tényleg ez az! Csak szerettelek volna elhozni ide, mert valami fontosat akarok mondani neked!
- Micsodát?
- Nem akarok rámenős lenni, de te még nem gondoltál bele abba, hogy mi lenne, ha mi ketten együtt járnánk?
- Járás? Hiszen mi barátok vagyunk Ryohei, ezzel ne viccelődj!
- Én tényleg komolyan mondom! Mindig tetszettél nekem, de ez most teljesen más ennél! Igaz beismerem, hogy volt már barátnőm, nem is egy, de valahogy mindegyikből hiányzott az, ami benned meg volt!
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy...
- Pontosan azt. Hirona, én szerelmes vagyok beléd! - láttam, hogy totál össze van zavarodva, végtére is most először beszéltem vele így.
- Gőzöm sincs, hogy mit mondjak most. Nem gondoltam volna, hogy ilyen dologgal jössz nekem, de azt hiszem kicsit elsieted a dolgokat!

- Szerinted a szerelmet el lehet sietni? - odafordultam hozzá és egy puszit nyomtam a homlokára, majd nekidöntöttem az enyémet.
- Amit csinálsz, az tényleg őrültség és én még nem is mondtam el, hogy mit érzek!
- Nem is kell. Elég ha belenézek a szemedbe és látom, hogy jól esett az amit mondtam neked.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiismerhetetlen lennék. Viszont nekem ehhez idő kell még! Nem akarok semmit sem elsietni, szóval mi lenne, ha egyelőre csak elmennénk valamikor randizni és majd az egész kialakul valahogy.
- Ha tényleg ezt akarod, akkor legyen így. De figyelmeztetlek, hogy nem fogom ahogyan, hogy túl sokáig húzd ezt az egészet.
- Már megint kezded? Esküszöm, egyedül fogsz beköltözni abba a házba! - láttam, hogy bár most egy kicsit mérges rám, a szemei mégis mosolyogtak és nekem épp elég volt ez is. Talán igaza van abban, hogy elsiettem ezt a vallomást, de kicsit behúzom a féket, hogy elég időt adjak neki, míg rájön, mit is érez valójában.