2.rész

"Van értelme annak a szerelemnek, ami egy napon talán eltűnik?"

Miután sikeresen elmondtam Hirona - nak, hogy mit érzek iránta, kicsit megkönnyebbültem, mégis bosszantott, hogy ő még nem akar velem lenni. Pedig olyan szép lenne, mint egy filmben: Mi lennénk a főszereplők, akik boldogan élnek amíg meg nem halnak....Ki a fenét álltatok? Hiszen az én helyzetemre legfeljebb a meg nem haltak rész illene. Akármilyen szép is lenne, én legfeljebb a szegény második lehetnék, aki kénytelen átengedi a főhősnek a szeretett lányt, mert tudja hogy úgyse húzza már sokáig. Na ezt a szerepet mintha rám írták volna! A szegény második, aki addig figyeli titokban a lányt, amíg meg nem hal. Ezért a szerepért még Oscart is kapnék az tuti. Bezzeg Hirona, na ő tökéletes főhősnő lehetne, azzal a ragyogó szemével és mosolyával. Hiába ez lett nekem megírva. Vissza mentünk az otthonba, ahol Yuto már várt minket.

- Tessék, itt a papír amit kértél! - nyomtam a kezébe.

- Szóval a nővérem az orvosod? Az tök szuper, ő úgyis elég gyakran jár ide.

- Nem is állsz kapcsolatban vele?

- Nos tény, hogy keveset beszélgetünk, mivel én se hagyhatom el a helyet túl gyakran az állapotom miatt. A helyre nem börtönként kell tekinteni, inkább olyan ez, mint egy nyári tábor, ha a gyógyszereket és a fájdalmat nem számoljuk.

- Tudom milyen, mert az öcsém is keresztül ment ezen. Azzal nyugtatom magam, hogyha neki sikerült, akkor nekem is fog.

- Tessék itt a szobátok kulcsa. Kana Chan nagyon fog örülni, hogy végre nem lesz egyedül a szobában.

- Kana Chan?

- Ő lesz a szobatársad! - ez remek, szóval lesz még egy velem egykorú lány is. Mondjuk azt remélem, hogy Hirona nem lesz rá féltékeny. Megfogtuk a bőröndöket és bevittük a szobába. Ott csak egy hat év körüli rövid barna hajú kislány volt aki kiskutya módjára nézett ránk a nagy szemeivel. Na ha ő lesz Kana Chan én fogom magam és hazamegyek!
- Bátyus, te leszel majd a szobatársam? - tipegett oda hozzám, én pedig idegesen bólintottam együtt.
- Yuto bácsi azt mondta, hogy te is olyan beteg vagy, mint én. Akkor veled is ez lesz majd ugye? - végigsimította a haját, mire az ujjai között maradtak a hajszálai. Valósággal rosszul voltam és nagyon megbántam, hogy idejöttem. Egyszerűen akaratlanul is az öcsémet láttam benne. Igyekeztem erőt venni magamon és leguggoltam Kana Chan elé.
- Igen, majd velem is ez fog történni, de ugye nem fogsz majd kinevetni ha majd nem lesz hajam?
- Persze, hogy nem, te úgy is szuper menőn fogsz kinézni! - a szemei csillogtak, mire a szám mosolyra húzódott. Hiába, imádom a gyerekeket főleg az ilyen kicsiket mint Kana Chan. Hirona segített nekem kicsomagolni, majd mindhárman a közös szobába mentünk.
- Ryohei, látom már meg is ismerkedtél Kana Chan - nal!
- Igen, mi ketten nagyon jó barátok leszünk igaz? - Kana Chan mosolyogva bólintott egyet. - Apropó, nem kerestek véletlenül valakit, aki megfőzi az ebédet?
- Nos, a szakács aki itt dolgozik, mindent egyedül csinál és elég sok időt igénybe vesz neki.
- Nos, akkor mond meg neki, hogy mostantól van egy segítője!
- Tényleg, mégis kicsoda?
- Nem egyértelmű? Gasztronómiát és konyhaművészetet tanulok az egyetemen, továbbá étteremben is dolgoztam már, szóval egy csapat betegre főzni igazán nem lesz gond!
- Nem kérhetem, hogy itt dolgozz, hiszen azért jöttél ide, hogy meggyógyulj!
- Akkor tekintsd ezt annak, hogy most adom vissza a kölcsönt amit kaptam!
- Mégis miről beszélsz?
- Te befogadtál és hagyod, hogy itt lakjunk, a legkevesebb az, hogy segítek ameddig csak tudok! Ez a kölcsön kenyér visszajár elv! Ha valaki jót cselekszik veled, akkor úgy illik, hogy azt háláld is meg! Na, hol van a konyha?
- Majd mi megmutatjuk! - bukkant fel Hikaru és Kei. Kei keze ökölben volt és rángatózott, amitől egy kicsit megijedtem.
- Rendben vagy?
- Persze, csak nem rég volt egy újabb rohamom és még nem nyugodtam meg teljesen, de ne aggódj nem jelentek rád veszélyt! - mind a négyen a konyhába mentünk, illetve Kana Chan is jött velünk, hogy ne unatkozzon.
- Mi lenne, ha Miso levest csinálnék? Az úgyis hamar meg van és könnyű is elkészíteni!
- Mi majd segítünk neked! - így munkához is láttunk. Hirona, Kana - Chan - t szórakoztatta, amíg én Hikaru és Kei segítségével megfőztem az ebédet. Azt hiszem, most legalább hasznosítani tudom, amit eddig tanultam. Szerencsére hamar elkészültem a sok segítségnek hála.
- Ryo, köszi a segítséget, hihetetlen, hogy még így betegen is mennyi életkedved van!
- Hiszen még el sem kezdték a kezelést. Majd azután mond ezt, miután már túl vagyok jó pár terápián. Nem hiszem, hogy akkor is ezt fogod mondani! - csak most érzem át igazán mekkora súlya van annak, amiket mondunk. Hiszen gyakorlatilag azzal a sokszor halálos kimenetelű betegséggel viccelődünk, amiben én is szenvedek. Miután az ebéd elkészült, Yuto segitett nekünk megteríteni, majd odahívta a többi beteget, hogy együtt együnk. Mindössze tíz beteg volt bent és csak nekem volt kísérőm, így összesen tizenegyen voltunk.
- Nahát Ryo, ez nagyon finom!
- Nos, Yuto örülök hogy elnyerte a tetszésedet az étel! Nekem most ki kell mennem a mosdóba! - úgy tettem, mintha valóban odamennék, de aztán megfordultam és kisiettem a házból. Noha előttük igyekeztem megjátszani magamat, de valójában fullasztó volt a légkör. Nem akartam, hogy egy rákos kislány legyen a szobatársam, sem azt, hogy egy beteg emberekkel teli helyen éljek. Először még jó ötletnek tűnt, de most már nem az.
- Bátyus minden rendben!
- Yuri, hogy kerülsz te ide?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Nem bent kellene lenned? Azt hittem erre vágytál!
- Igen, de akkor is megfulladok odabent. Én nem akarok beteg lenni Yuri! Csak otthon akarok lenni veletek és nem azzal törődni, hogy meg fogok halni! - erre az öcsém most először felpofozott.
- Most meg mit sajnáltatod magadat? Hol van az a bátyám, akire mindig felnéztem? Mert aki itt áll, csak egy szánalmas lúzer, akiben nincs annyi erős, hogy szembe nézzen a betegséggel!
- Yuri!
- Bátyus, muszáj küzdened, különben nem te fogsz győzni! Tedd meg értem, Bátyus hogy továbbra is büszke lehessek rád!
- Rendben van, megteszem! Köszönöm, hogy te mellettem állsz! - Yuri meg én visszamentünk. Láttam, hogy mindenki csöndben bámul. Én azonban észrevettem, hogy Kana-chan nincs ott. - Hol van Kana-chan?
- Azt mondta, hogy inkább egy saját szobában aludna! - szóval meghallhatta amit mondtam?
- Yuto, kérlek beszélnem kell vele! - Yuto odavezetett egy kissebb szobába. Kana-chan ott ült az ágyon és szomorúan lógatta a lábát. - Kana-chan, bejöhetek?
- Mit szeretnél még Bátyus? Már elköltöztem tőled, ne aggódj!
- Már, hogy ne aggódnék te kis buta. Sajnálom hogy megbántottalak, de szeretném ha te is ott lennél velem, hogy ne unatkozzak!
- Biztosan ezt szeretnéd?
- Igen, na visszamegyünk? - bólintott egyet, én pedig felkaptam és mentünk is vissza a szobánkba. Lefektettem a kislányt, majd mellé feküdtem és nekiláttunk a délutáni csendes pihenőnek.