3.rész

"Mindig továbbmegyek az utamon"

Másnap nagyon nem akartam felkelni. Sajnos ma lesz a csontvelő levétel, hogy azt is megvizsgálhassák! Mintha nem tudnák, hogy az is megfertőződött. Kana-chan már nem volt ott, Hirona azt mondta, hogy már kora reggel elkezdték a kezelését, szóval egy darabig nem fogom látni. Igazából sokkal szívesebben lettem volna ott, mint a kórházban.

-  Hirona, szerinted fájni fog?

- Nos, nem tudom, mindenesetre készülj fel mindenre! Ne aggódj, bent leszek majd veled.

- Nem félsz, hogy félmeztelenül kell láss engem? - elnevettem magam, mire Hirona felhúzta az orrát.

- Ez egyáltalán nem vicces! Ryohei, tudod, hogy a barátod vagyok, ezért kötelességem támogatni téged, amikor szükséged van rá!

- Kérlek, ne mond ezt! Tudod, hogy nem vagyok képes a barátomként tekinteni rád. Hirona, talán te nem érzed, de én tényleg szeretlek!

- Ezt már egyszer megbeszéltük és mondtam, hogy nekem még idő kell!

- Mégis mennyi időt akarsz? Könyörgöm, lehet, hogy már csak hónapjaim vannak hátra! Mire eldöntöd mit akarsz, addigra már rég a sírban leszek!

- Hallani akarod az igazat? Én is szeretlek, de nem fogom ugyanazt átélni még egyszer!

- Mégis miről beszélsz?

- A középiskolában megismerkedtem egy fiúval, akibe beleestem és azt mondta, hogy ő is szeret, de aztán kiderült, hogy fűvel-fával megcsalt és összetörte a szívemet. Tudom, hogy te nem ilyen vagy, de ez a helyzet, szinte pontosan ugyanolyan. Meg tudnád nekem ígérni, hogy boldoggá fogsz tenni, ilyen állapotban? Hidd el, ez csak mindkettőnknek rossz lesz!

- Menj el!

- Most meg miről beszélsz?

- Azt mondtam, hogy menj el! Ha nem akarsz tőlem semmit, akkor meg miért vagy itt? Nem kell nekem senki szánalma!

- Te komolyan azt hiszed, hogy szánlak téged? Mi a fene ütött beléd?

- Hiszen azt mondtad, hogy nem akarsz velem lenni, akkor mégis miért vagy mindig a közelemben?

- Ryohei, nyugodj le, nem vagy önmagad! Értem én, hogy félsz, de nem rajtam kellene kitöltened a dühödet! Tudod mit? Elmegyek és majd ha lenyugodtál, hívj fel jó? - letette az ágyamra a ruhámat és otthagyott. Nagyon dühös voltam rá is, de főleg magamra, amiért ilyeneket mondtam neki. Nem is gondoltam bele, milyen érzés ha valaki csak játszadozik veled, miközben egyáltalán nem szeret téged. De igaza volt, ez tényleg nem én vagyok! Azt hiszem tényleg jobb lesz, ha lenyugodok előtte, nehogy megint megbántsam.

- Bátyus mi történt? - jelent meg az ajtóban az öcsém.

- Yuri, te meg mit csinálsz itt?

- Anya kint vár a kocsinál, szóval siess, mert indulnunk kell! Baj van? Nagyon idegesnek tűnsz!

- Nincs semmi baj, csak kicsit félek, de jól vagyok! Mond meg anyának, hogy sietek! - megint egyedül maradtam a két plusz egy ágyas szobában. Bár Kana-chan este mellettem aludt, szóval az egyik ágy szabadon maradt. Kicsit furcsa lesz megszokni, hogy nem egyedül alszok egy szobában. A saját szobámban, minden csupa fiús volt: Focis poszterek a falon, szakácskönyvek halomban, plusz egy jókora francia ágy, hogy kényelmesen tudjak aludni. Ide viszont nem hoztam semmi különöset, csak egy képet, amin a barátaimmal vagyok. Nem úgy készültem, hogy azon a helyen haljak meg. Szeretnék visszamenni a saját szobámba, abba az otthonba, ahol a családom vár engem haza. Tudom, hogy ez most számukra is nehéz időszak, főleg az anyámnak, aki már egyszer keresztülment ezen, mikor Yuri volt beteg és most végig kell néznie, ahogy a másik fiával is ugyanez történik. Miután felöltöztem, kimentem a szobámból.

- Oh, Ryo, kérsz valamit a boltból? Ha esetleg éhes lennél! - jött oda hozzám Yuto.

- Köszönöm, de nem kérek semmit! Most úgysem lesz rá szükségem, de ti egyetek csak nélkülem! - biccentettem egyet a fejemmel és odamentem a kocsinkhoz.

- Mi történt a kocsinkkal? - kérdeztem, miután megláttam, hogy a régi szuper modern terepjárónk helyett, egy nagyobb, de viszonylag régi családi kocsiban ült az apám.

- Eladtuk az autót! Tudod mostanában nem úgy megy az üzlet, ahogy kéne és különben is, most, hogy te beteg lettél muszáj egy kényelmesebb autó, hogy tudj pihenni út közben! - az anyám egy puszit nyomott a homlokomra, nekem pedig még rosszabb lett a kedvem. A szüleimnek Yakisoba üzletük van, ami eddig nagyon jól működött és sok vendég fordult meg nálunk.

- Mit titkoltok előlem? Kérlek anya, mond el! Lehet, hogy már nem élek otthon, de tudnom kell!

- Az a helyzet, hogy be kellett zárnunk Ryohei! Sajnos az üzlet egyre rosszabbul megy és most, hogy jött a betegség, minden pénzre szükségünk van, hogy neked kényelmesebb legyen a gyógyulásod!

- Szóval minden az én hibám igaz? - elcsuklott a hangom és vissza kellett tartanom magam, nehogy sírni kezdjek. Hihetetlen, hogy ezt kell halljam az anyám szájából.

- Nem a te hibád Ryohei! Most inkább igyekezzünk, mert a doktornő már vár minket! - beszálltunk a kocsiba, Yuri mellettem ült, az anyám pedig az anyósülésen. Yuya valószínűleg még mindig munkában van. A bátyám egy ingatlanirodában dolgozik és  ahhoz képest, hogy nem is olyan régen vették őt fel, egész jól megy neki. Szerencse, hogy neki nem kell ezzel foglalkoznia. Yuri a vállamra hajtotta a fejét és elszundított, én viszont képtelen voltam rá. Borzasztóan féltem attól, hogy mi fog várni még rám. Miután megérkeztünk, egyenesen az onkológiai osztályra mentünk, ahol Mayumi-sensei várt ránk.

- Sasaki-kun, örülök, hogy eljöttél!

- Bárcsak én is ezt mondhatnám doktornő! Elkezdhetjük végre?

- Persze, de előtte szeretném, ha tisztában lennél azzal, mit fogunk csinálni! Nos, mint azt tudod, folyadékot fogunk lecsapolni a gerincvelődből, amivel megvizsgáljuk, hogy mennyire érintette a leukémia. Ha végeztünk, hazamehetsz, de nagyon sokat kell pihenned! Hol van, Hikari-chan? Beszélnem kellene vele is!

- Tudja egy kicsit összekaptunk, ezért ő nem jött el, de mondja csak nyugodtan el az anyámnak, ő majd átadja neki, igaz mama?

- Persze, majd én beszélek vele!

- Csak még egy kérdés! Mégis mennyire fog ez fájni? Mármint a a csapolás?

- Nem tudom megígérni, hogy fájdalom mentes lesz, de igyekezni fogunk! - Mayumi-sensei először befújta a helyet érzéstelenítővel és várnunk kellett, hogy hasson valamit, de nem zsibbadt le a hely, szóval kétlem, hogy bármit is fog majd használni. Az anyám és az apám nem bírtak bennmaradni, Yuri viszont igen, így ő volt azt, aki fogta a kezemet, miközben a vizsgálatot csinálták. Ennél rosszabb, tényleg nem lehet! Nem volt elég, hogy azt az óriási tűt belém szúrták, de még meg is forgatták a testemben. Alig vártam, hogy végre készen legyünk. Mikor végre elkészültünk, Mayumi-sensei letapasztotta a sebet és újra elismételte, hogy nagyon sokat kell majd pihenjek, különben nem fog beforrni a heg. Jó persze, ezt eddig is tudtam, de a felnőttek imádnak mindent ezerszer elismételni. 

- Anya, ki tudnátok tenni a parkban? - kérdeztem, miután már a kocsinál voltunk.

- Ryohei, hiszen a doktornő azt mondta, hogy pihenned kell!

- Tudom, de beszélnem kell Hirona-val! Kérlek, tegyétek meg ezt értem! - végül belementek, én pedig ott maradtam a parkban, teljesen egyedül. Pechemre elkezdett fájni a sebem, ezért kínok közt hívtam fel Hirona-t.
- Ryohei, mi történt?
- Hirona, itt vagyok egyedül a parkban, kérlek gyere ide! - már nem csak poén volt, amit csináltam. Eredetileg csak meg akartam őt viccelni, de sajnos a saját csapdámba estem bele.
- Hol vagy, azonnal oda megyek!
- A parkban vagyok, de kérlek siess! - kinyomtam a mobilt és a sebre tapasztottam a kezemet. Nem nyomtam oda túlságosan, nehogy felszakadjon és vérezni kezdjen.
- Ryohei! - hallottam meg Hirona kiáltását, úgy tíz perc múlva. Próbáltam felállni, de nem tudtam.
- Hirona, sajnálom, hogy ide kellett jönnöd! Tudom, hogy nem voltam túl kedves veled és ezt nagyon sajnálom! Észre kellett volna vennem, hogyan érint ez téged, de én csak a saját érzéseimre koncentráltam. Kérlek bocsáss meg!
- Én is sajnálom, amiért csak így elhajtottalak! Tudod most volt elég időm, hogy átgondoljam a dolgokat és rájöttem, hogy talán azzal a sráccal, csak téged akartalak pótolni!
- Engem? Tehát akkor te is?
- Én is szeretlek Ryohei, de túlságosan félek attól, hogy mi fog várni rád!
- Hidd el, én is nagyon félek ettől, de megéri harcolni kettőnkért, nem? - Hirona odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a számra. Noha nem volt egy igazi csók, de nekem mégis sokkal többet jelentett annál.
- De igen, viszont akkor együtt kell harcolnunk, oké? - felsegített a padról én pedig magamhoz öleltem. Annyira meleg volt és az illata ahhoz az epres habfürdőhöz hasonlított, amit mindig használtam.
- Megígérem, hogy keményen fogok harcolni értünk! Kerül, amibe kerül, de megnyerem ezt a csatát!