5.rész

"Soha nem fogom feladni!"

Ma reggel ismét korán kellett kelnem, ugyanis újabb kezelés következett. A testem valahogy áttért automata üzemmódba, így nem voltam fáradt, ráadásul magamtól keltem fel, nem volt szükségem felesleges ébresztőre. Ezúttal nem akartam magammal cipelni Hirona-t, így hagytam had pihenjen egy kicsit. legalább Kana-chan sem marad társaság nélkül. Miután felöltöztem már mentem is volna, ám a Yuto, Kei és Hikaru hármas az utamat állta.

- Srácok, bocs de mennem kell!

- Reggeli nélkül nem mész sehova! A nővérem azt mondta, hogy azt sosem szabad kihagynod, mert rosszul fogod bírni a gyógyszereket! - vázolta Yuto, mire végül belementem, hogy velük reggelizzek. Ezúttal nem hagyták, hogy én főzzek ami kicsit bosszantó volt. A reggeli curry viszont nagyon finom volt, szóval nem mérgelődtem tovább.

- Ryo, ne kísérjünk el téged? Nem lenne jó ha egyedül mennél!

- Kei, köszi, de meg leszek egyedül is. - miután elköszöntem a többiektől, már ki is léptem a ház ajtaján. Azonban legnagyobb meglepetésemre az épület előtt parkolt a kocsi, amit nemrég vettek az anyámék.

- Csak nem gondoltad, hogy egyedül mész? - szállt ki belőle a bátyám.

- Bátyó, mi a fenét keresel itt? Mi lesz így a munkáddal?

- Szabadnapot vettem ki. Eredetileg anyáék jöttek volna be, de elfoglaltak voltak, mert épp keresnek valami új munkát.

- Tényleg olyan nagy a baj bátyó? Miért nem próbálják megmenteni anyáék az éttermet? Muszáj megpróbálniuk még a lehetetlent is!

- Hallod te magad? Nem emiatt az ostoba étterem miatt kellene aggódnod! Inkább szállj be! - a bátyám nem szólt többet hozzám, mire én szomorúan beültem mellé. Még sosem hordott le engem így, persze megértem miért tettem. Talán tényleg az lenne most a legjobb, ha inkább magammal meg a gyógyulással foglalkoznék, de nem tudom elfogadni, hogy az anyámék csak így hagynák elveszni az éttermet. Úgy döntöttem ideje lesz segítséget kérnem. Így míg a bátyám nem figyelt, összecsődítettem a bandát és megkértem mindenkit, hogy jöjjenek a kórházba. Talán tudok egy módot arra, hogy az étterem gondja egy időre megoldódjanak legalább addig amíg én meg nem gyógyulok. Utána úgyis ott tervezek dolgozni, szóval nem lesz több gondjuk vele a szüleimnek. Miután megérkeztünk egyenesen a kórtermemhez mentünk, ahol Masami-sensi várt minket.
- Sasaki-kun, örülök, hogy eljöttél!
- Bárcsak én is ezt mondhatnám Sensei! Tényleg, Yuto szólt, hogy üzenjem meg szeretné látni magát ma este!
- Rendben van és köszönöm, hogy szóltál. Viszont úgy láttam nem jöttél egyedül! - kezdte el csavargatni a haját, mikor meglátta a bátyámat. Na már csak ez hiányzott nekem. Remélem Yuya nem a szemeim előtt fog udvarolgatni az orvosomnak, különben biztos elhányom magam.
- Tudja kedves Masami, remélem nem baj, hogy így hívom. Az öcsém nélkülem nem menne semmire sem! - még, hogy nem? Na, jó ezért még tuti meg fogja kapni tőlem a magamét.
- Ne is foglalkozzatok velem! Bátyó, ha már ennyire érdeklődsz a doktornő iránt, akkor engem igazán egyedül hagyhatnál már! - erre a bátyám felsóhajtott.
- Nem lehet. Megígértem anyáéknak, hogy figyelek rád amíg itt vagy. De mi lenne ha bepótolnánk?
- Majd hívj fel! - kacsintott rá Masami-sensei, majd miután bevettem a gyógyszereket, kezdődhetett is a kezelés.
- Bátyó, még mindig haragszol rám? - kérdeztem tőle, miután kettesben maradtunk.
- Már miért ne haragudnék? Ryo, neked most magaddal kell törődnöd, nem pedig azzal az ostoba étteremmel. Anyáék azért zártak be, mert most te lettél a legfontosabb.
- Igen, rájöttem. Kezdődik minden elölről, csak most épp nem Yuri fekszik itt hanem én.
- Oh, tényleg azt üzeni, hogy kitartás és majd meglátogat valamikor!
- Tudom, hogy anya nem engedi el, szólva nem kell szépíteni a helyzetet.
- Szó sincs erről. Igazából már kezdi egyre lazábbra venni a dolgot. Egyébként meg ő is azt gondolja, mint én, hogy Yuri jó hatással lesz rád! - végszóra a többiek is megérkeztek.
- Ryo-chan, jöttünk, hogy kérted! - rontott be Daiki, nyomában Mizuki-channal és a többiekkel.
- Ezek meg mit keresnek itt? - mordult fel Yuya. Láthatóan nem igazán kedveli őket, főleg Daikit nem.
- Onii-chan! - csimpaszkodott bele a barátom a bátyámba, amin nevetnem kellett. Tudom, hogy Yuya mennyire nem kedveli Daikit a barátom viszont rajong érte. Persze nem olyan értelemben, inkább a bátyaként tekint rá.
- Ryohei, mégis minek hívtad őket ide? - kérdezte Yuya, miközben igyekezett levakarni magáról Daikit.
- Srácok, azt mondtátok szükségetek van valami nyári munkára, a diplomára felkészítő külön tanárokra, igaz?
- Igen és nem ártana, ha te is keresnél magadnak, különben tuti nem fogsz átmenni! - nevetett Daiki, mire megforgattam a szemem.
- Nagyon vicces vagy mondhatom. Egyébként, én tudnék adni nektek nyári munkát!
- Miről beszélsz Ryo? - nézett rám kérdőn a bátyám is.
- A szüleimnek el kellene a segítség a Yakisoba étterem körül. Lenne kedvetek besegíteni nekik? - nos, a tervem tökéletesebben nem is alakulhatott volna. Így legalább nekik lesz munkájuk és plusz pénzük, a szüleimnek pedig segítség, így az anyám többet foglalkozhat velem és nem kell aggódnia miattam. Szerencsére mindnek tetszett az ötlet. Végül a kezelés után, Mizuki-chan és Daiki is eljött velem az otthonba, ahogyan Yuya és Masami-sensei is.
- Ez eszméletlen hely. Miért nem engem hoztál ide? - panaszkodott Daiki, mire elmosolyodtam.
- Neked ott az egyetem. Hiszen azt mondta orvos akarsz lenni. Mégis, hogy akarsz így meggyógyítani engem?
- Ki mondta, hogy meg akarlak? - végül Daiki és Yuto megismerkedtek egymással, illetve Yuto egy kicsit felderült, mikor látta, hogy a nővére is velünk jött. El se tudom képzelni, milyen érzés távol lenni a családtól, akiket szeretünk. Ám a továbbiakban, végül Kei kapta a főszerepet, akinek láthatóan igen megtetszett Mizuki-chan. Miután félrelökte Hikaru-t, már oda is vágtatott hozzá.
- Inoo Kei vagyok és agresszív dühkitöréseim vannak. Kérlek randizz velem! - kinyújtotta felé a kezét, én pedig a homlokomra csaptam.
- Szerintem ez egy kicsit több volt, mint amit mondanod kellett volna! - suttogtam a fülébe.
- A francba, ezt jól elszúrtam!- erre legnagyobb meglepetésünkre Mizuki-chan felnevetett.
- Azért egy randihoz, még korán van, de egy beszélgetésben benne vagyok! - megfogta Kei kezét és már ott sem voltak. Én Daiki és Yuto társaságában maradtam és jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy Yuto csak 2 évet járt középiskolába, utána pedig magántanuló lett. Igazából már én is gondolkodtam ezen. Mikor a mellékhatások jelentkezni kezdenek, úgyse járhatok már iskolába, így talán jobb lenne beszélni az igazgatóval. Jelenleg más opciót, nem tudok elképzelni. Nagyban beszélgettünk, mikor megjelent egy hosszú, világosbarna hajú lány rövid testhez simuló ruhában és odatipegett Yuto-hoz.
- Nakajima-kun, már megint elfelejtetted bevenni a gyógyszeredet! - nyomta a kezébe a tablettát és a pohár vizet.
- Ah, köszönöm, teljesen megfeledkeztem róla. Yuko-chan!
- Igen? - fordult meg és olyan elbájolt tekintettel nézte, mint aki bármelyik pillanatban megcsókolná. Szerintem totál bele van esve Yuto-ba.
- Tudnál nekem csinálni egy teát?
- Igen, persze! - lehervadt róla a mosoly és már ott is hagyott minket, én pedig egy jókorát ütöttem Yuto homlokára.
- Te idióta, hiszen nem láttad, hogy nézett rád?
- Miért, hogy nézett?
- Haver ez a csaj totál beléd van esve! - szólt közbe Daiki is, mire bólintottam egyet.
- Ő? Dehogyis! Ő abban a kórházban dolgozik nővérként, ahol a nővérem is. Azért van itt, hogy legyen aki gondoskodjon rólam. Eszében sincs úgy nézni rám. Ez csak munka és semmi több! - ez a Yuto tényleg egy idióta. Én például egyből észrevettem, hogy Hikari-nak is tetszem. Vagy talán azért ilyen Yuto, mert ő is bizonytalan. Mondjuk ez esetben teljesen meg tudom őt érteni. Én is félek attól, hogy mit fog hozni a jövő, ha esetleg meghalnék, Hikari biztosan kikészülne. Épp ezért keményen fogok küzdeni, hogy meggyógyuljak. Végül Daiki és Mizuki-chan(aki számot cserélt Kei-el) elköszöntek tőlünk és ismét magunk maradtunk. Yuya-nak is haza kellett már mennie, ezért sajnos nem maradt vacsorára. Yuto elvonult a nővérével beszélgetni, így egyedül maradtam. Vagyis csak azt hittem.
- Ryohei, már meg is jöttél? - hallottam meg Hikari hangját, aki épp a szemeit dörzsölgette.
- Már rég itthon vagyok. Te egész eddig aludtál? Akkor még jó, hogy nem szóltam, hogy gyere velem!
- Pedig igazán szólhattál volna! Nem aludtam végig, csak Kana-chan eléggé kifárasztott. Szerencsére már alszik, de egész délután nagyon nyűgös volt a gyógyszertől amit kapott. Nagyon nehéz egy kisgyerekre vigyázni!
- Tényleg, neked van egy húgod is, igaz?
- Igen, most végez a középiskolában!
- Akkor talán ismeri Yuri-t. Igazából, már nagyon hiányoztál! - magamhoz húztam és egy csókot nyomtam a szájára. Végre kettesben maradhattunk, így azért sokkal jobb volt mindkettőnknek.
- Bátyus! - hallottam meg Yuri hangját. Hihetetlen, hogy Yuya tényleg igazat mondott és anya elengedte őt, méghozzá teljesen egyedül. Ám mégse egyedül érkezett, hanem egy vele egyidős barna hajú lánnyal, aki nagyon emlékeztetett valakire.
- Yuri, hát te meg, hogy kerülsz ide?
- Yuyan nem mondta, hogy jövök?
- De igen, viszont nem hittem volna, hogy tényleg eljössz. Ki ez a lány? - kérdeztem suttogva és elmosolyodtam.
- Bátyus, ő itt Yuna, a barátnőm!
- A barátnőd? - emelte fel a hangját Hikari.
- Hé, neked meg mi bajod? - néztem rá, mert totál nem értettem ezt a kiborulást.
- Ryosuke, ő a húgom!